transzszibériusz

Lónli. Lónli much. Ja igen. A napokban frissítem a kinézetét a blognak, meg elkezdek normálisakat írni újra. Hogy néz már ki. Talán még betűtípusokat is elkezdek újra használni.

utálom

utálom a hangom, utálom, ahogyan hangzik. utálom, ahogy nevetek. utálom, ahogy kinézek. utálom azt, ahogyan áll az állkapcsom. utálom a fogaim. utálom a szemöldököm. utálom a hajam állagát. utálom a színét is. utálom, hogy nagy forgóim vannak. utálom, ahogyan a fülem áll. utálom a szemem színét. utálom a vállaimat. utálom a mellkasomat. utálom a medencecsontomat. utálom, hogy a combom túl vastag. utálom a lábfejeim. utálom, a lábam méretét. utálom, hogy a bal háromnegyed számmal nagyobb, mint a jobb.  utálom magam.


http://youtu.be/SqH50l-axyo

életem

.

. .az öngyilkosság gondolata

Boldogtalan vagyok. Boldogtalan vagyok, annyira, amennyire egy középosztálybeli életvitelben élő, valójában semmi komoly problémával nem rendelkező, még csak éppen 18 évet élt, a korát viszont döbbenetesen megelőző/sajnálatosan korán mentálisan és lelkileg megöregedő, gondolkodó ember lehet, itt.

Nem mutatok nektek több zenét, úgy döntöttem. Mindig csak szégyent hoztok rá. Mostanában sok minden elszomorít.

terrified or whatnot, have cray button at least

Le akartam írni valamit. Férfiatlan lett volna tőlem. De úgy döntöttem nem érdemlitek meg. Egy férfi különben sem sír. Kate Winslet, gyűlöllek. Megyek tovább.

Csak törődjön a maga dolgával, és roppant jól megleszünk. 

-  Ego versus omnes vol. I

U. I.: Ha valaki még egyszer odalép hozzám és megpróbál beleszólni a magánéletembe, vagy csak felemlegeti, amihez semmi joga, kitöltöm rajta az elmúlt fél évem döbbenetes mennyiségű elfojtott bánatát, szomorúságát, elkeseredettségét, haragját és dühét. Esküszöm.

Szeretném ha sosem kéne senkivel összevesznem az életben, ha nem lenne senki aki nem kedvel engem - a negatív, s nem a semleges értelemben -, s sosem kéne senkit megbántanom és vica versa. Az emberi agy által adatottan az élet bonyolult. Az élet bonyolultságából adódóan elveszti önnön egyszerűségét. Önnön egyszerűsége elvesztésével kívánságaim nem lehetségesek. Úgy tűnik ehhez szerencsésnek mondott életűnek kell születni. Ez végtelenül elszomorít.

assassin

Asztronauta vagyok egy olyan világban, ahol űrhajósnak lenni nem menő. Ahol minden ami más forbidden, s az új, meg a friss kifejezetten tiltott és gáz. Természetesen nem a világról van itt szó, ez egy eltúlzó, gyerekes és cseppet sem reális gondolat volna a részemről. Ez csupán az adott emóció túlcsordulásából következő túlzás. Tehát valójában a közegem az, amiről beszélek.
Úgy érzem, mintha ketrecbe zárnának. Mintha minden lehetőséget elvennének tőlem, már azelőtt megfosztanának a gondolatától, mielőtt kipróbálhatnám azt. Be vagyok szorítva, egy környezetbe, ahol senkit sem szeretek - úgy igazán - és nem gondolom azt hogy bárki méltó volna rám, de legalább megértene engem és felfedezném a közösség azon pici szikráját amin el lehet indulni. Ha találkoznék új emberekkel, akik megütik ezt, gondolkodás nélkül őket választanám. Talán ezért is csalódom olyan sok ismeretségben, kapcsolatban, őrülten és elbizakodottan ugrom bele mindenbe, hogy később ugyanúgy s újfent jöjjek rá: szar. Sajnálom, ez az igazság.
Alig várom hogy vége legyen az évnek és elköltözhessem. Nem szeretnék visszajönni.


EDIT: először érzem azt hogy bárkit megsértenék lelkiismeret furdalás nélkül, ha az ő gondolatai szembemennek az enyémmel. Ez nagyon nem tetszik, és szomorú vagyok miatta.

Gyűlölöm amikor az emberek dalszövegeket idéznek. Gyűlölöm, GYŰLÖLÖM, GYŰLÖLÖM.

Szívesen kezdenék új életet valahol teljesen máshol, messze innen, úgy hogy egyáltalán nem ismerem azokat az embereket akiket most igen. Senkit.

whitepeopleproblems

Az élet szar. Rendben. Elfogadom.
Néha próbálom magam meggyőzni az ellenkezőjéről, de mindig megcáfol.

háttér hányinger

Halmozott problémával állok szemben, azt hiszem. Egy részről rettenetesen le szeretném írni, hogy mi bajom, vagy hogy éppen el szeretnék költözni itthonról, vagy csak úgy alapvetően elmélkedni arról hogy minden szar.

Másrészről viszont nem tetszik egy igazítás, egy betűtípus sem, a szavak nem jönnek (talán majd vitatkozom magammal még erről), az összes szín csúnya, a szöveg rossz.
Le szeretném írni, s mégsem tudom. Vagy inkább nem akaratomból kifolyólag az agyam hiteti el hogy most egyszerűen nem megy, pedig csak nincs rá kreativitás, pedig a szavak továbbra is folyódnak ugyanabban az eszményien csodálatos s összetett mezsgyefonálban mint tették azt idáig, s mindig; megbízható barátok.
A probléma ott található, hogy semmit sem érzek elég fontos témának, habár rengeteg fontos akad. Mégsem érzem, hogy egy is méltó volna arra hogy mondataim gyámolító kecsességét bocsássam bármelyikőjük üdvére, elvégre minek. Szóval sajnálom, megint ez az unalmas bejegyzések közepette tespedő üresjárat van.
Istenem, bárcsak megmagyarázhatnám!

Két órán át próbálok elaludni és nem tudok? Akkor gebedj meg kurva bioritmus, én megpróbáltam.
#anotherlongnight

BLOREL

Vajon kicsoda?

Veritatem jacet

(olvasd lassan, magad elé szavalva némán, A ZENÉRE [mármint tényleg, ne nyomd ki az utolsó szóig, kérlek, higgy nekem!])

  Távoli, rettegő sikolyok vesznek el a macska-csikorgó, -kövekkel borított, sorozatgyilkos lelkének fényességével rendelkező, labirintusszerű utcákon; egy átlagos este a korai Londonban. Nem mondhatni hogy lámpalázban égett volna bárm(/k)i is, azon a viktoriánus stílus megfoghatatlan fennköltségével rendelkező északnyugati utcán Rajta kívül. Vöröses hajfürtjei a rakoncátlan és fiatal istentagadó kombinált lázadásával és megszeppenésével tettek nagy ívben az etikett- és norma-szerű egyértelmű paktumokra, miszerint az elegancia s ápoltság dukál messze-tova. Mit számított volna az egyébként is?
  Mit rendezetlen lobonca elvett, szofisztikált hölgyek erkölcsi pajzsának felszínét megrepesztő, valahol a smaragd, a baziliszkusz és a Közép-Afrikai mérgek zöldjének triumvirátusa közepén elhelyezkedő szempárja visszaadott. Gyilkos, hullámzó, szirénekkel dúsított, csábító mélységek. A régen elfeledett, sötét és istenkáromló titkokat őrző ősi templomok mohája. Rabul ejt, nem ereszt. Hah, látjátok?

  Zakója (mely tán vörös, hogy haját, vagy zöld, hogy szemét emelje ki?) bal oldalán - valahol egy fél centiméterrel a kulcscsontja alatt - koszos folt, mondhatni zavarba ejtően meghatározhatatlan eredettel.

- A tiszta és egyszerű igazság általában csak ritkán tiszta és sohasem egyszerű...
  Suttogja, hallhatatlan, szavak helyett szemek, betűk helyett ajkak, s oda néz. ODA. Ez már annyira észveszejtő, meg sem rezdül, le sem reagálja, csak a pulzusa...újra...újra a csöndben; mint egy ütvefúró a fülében. Negyedrészt körbeforgunk...a szája félig nyitva, zihál halkan, de az átlagoshoz képest hangosan. Ha tél volna, biztos látszana. A mellkasa hullámzik. A szaglása használható még, legalább. Sajt - kifejezetten parmezán - illata lengi körbe a kis utcát, de már ez sem érdekli, pedig korábban. Meg egyébként is. Aztán hát.
  Téboly! Téboly a tekintetében, bárki megesküdhetne később: "az a zöld lángolt, akár csak a kénköves pokol!" - mondanák ezt, s közben a sátántól való ösztönös, a kor korlátolt butaságából fakadó félelem aktív résztvevő volna. Egy mai, józanabb ember inkább a "bór-láng" kifejezést használná, hahá! Varázslatos dolog a kémia.
  Remegő, a végelgyengülésre emlékeztető lépést tesz előrefelé, a tekintetét egy pillanatra elemelve a céljáról hogy szemügyre vegye, mi történik, és ugyanígy megállapítsa; semmi. Nyugodtabb perceiben a szemlélő talán azt is megfigyelné hogy milyen remarkabilisen csillan meg a gyutacsos lámpafény a harmadik ház, bal alsó ablakán. Ezen emlegetett fényforrás egyeduralmáért küzd még a közvetlenül, függetlenül az ablak alatt lustálkodó kétnapos pocsolya. Stabil forrást alkotnak ők, ma este a tűz elég erős, nem pislákol, nem lobog, csak fényesen és egyenesen áll, így alkotva meg a két tükröződést összefogva az utca egyetlen biztos pontját.
  Újabb csoszogó mozdulatot tesz szembogárjai fókuszának irányába, közben szemléli tovább a horribile csendéletet.

- Nem, nem, nem, nem, nem...nem nem nem, nem, nem! - Szűköli maga elé, akárcsak egy vonyító kutya vagy Prométheusz minden éjjel. Rettegése szinte kézzelfogható a picikét hűvös, de egyébként elviselhető éjszakában. Heveny,  egy megkeseredett állat hangutánzóival kísért hányingerét leküzdve, lépéseket tesz ismét, immár cselekvés-láncba fűzve, de szaggatottan akár egy gőzzel üzemelt gépezet. A páni hitetlenkedéssel idáig sikeresen elszorított néma zokogástól rázkódva, lehajol, megfogja a számára legtökéletesebb alak holttestének csodás, bársony-fehér vállát, azonban itt megáll. Rettenetesen fél. Rettenetesen fél, hogy vajon mi várja az eleddig elvárhatóan és őrjítően csöndes, macskaköveken arccal fekvő lány másik oldalán. Lassan maga felé húzza a vállat, így fordítva a testet, mely furcsán bágyadt, mely furcsán nem reagál, mely furcsán hagyja magát, akár egy babzsák.....
  Totális őrület. A világ magába omlik, ahogyan önmagát nem kímélve, arcát két kezével eltakarva vágódik hátra a hideg utcán, üvöltve zokogva; a látottak hatására. Ölelve fogadják magába a hűvös, kényelmetlen kövek, melyek több helyen is rettenetesen nyomják testét, miközben a vöröses-fekete, elviselhetetlen köd vihogva magába erőszakolja tudatát, fojtogatva, örök tébolyba borítva, sikítva, károgva gyömöszöli azt. Másodpercek töredéke alatt mosódik a valóság a képzelettel, ahogy a józanság által már nem vezérelt időérzéke könnyes búcsút vesz elméjétől. Az egyik pillanatban még arcába vájja körmeit, felszántva a bőrét - legalábbis vörös csíkokat hagyva a megkínzott felszínen, a következőben már a haját tépi, marokszámmal.  S eközben a város mozdulatlan marad. Hogyan zokoghat hitetlenkedve az, aki nemrégen hidegvérrel, sakálvonyításra hasonlító öblös nevetéssel gyilkol? 

Skizofrénia.

Nézzetek csak rám, az egyetlen vigaszom az volna, ha írnék a blogomba,
és még erre sem vagyok képes.

ioh

rapid ramboid (MUSIC PROJECT!)

(EZT NE OLVASD EL A ZENE NÉLKÜL! gy.k.: indítsd el (KOMOLYAN) mielőtt olvasol, inkább felolvass magadban, prózaian, nagyon lassan, mint elolvass. Olvasd el, s készülj fel, hogy a zene a hatalmába kerítsen, s hallgasd végig.)






A zene egy létra mi által a lélek emelkedhet fel az égi királyságba.


-----------------------------------------------------------------

    - Azt mondtad, megkeresel majd!

Miközben még egyszer, utoljára, lehunyja szemeit, ujjait felemelve hogy csókot dobjon a világnak; Őrá gondol, a nevére. A névre, ami mindent visszahozott a fénybe. A névre, ami felépítette őt és lélegzésre késztette, újra, újra. A névre, mely oly szerelmet hurcol magával, mint egyik másik sem.
Szomorú szellősáp. Elnyomó lidérces gondolatok közt kergetőzik, elméjét keresve, hogy végre öntudatára ébredhessen: "még egyszer, utoljára". Eltűnődne a világ kegyetlenségén, azonban immáron csak keserűen melankolikus egyveleget alkotó öntudatlan cselekvéseiből létezik.
Hibrid.
Meg-megrángó, szinte csak asztrálremegéssel létező (de létező!), elgyengült ujjaival egy összegyűrt fecnire szorul. A zsebéből előhalássza azt, lassan...hova volna már sietni? Egy galacsin az. Kibontja hát. Viseltes, koszos-fehér papíros. Nincs rajta más, csak egy aláírás.

,,G. A. R. St.Daile-felt''

Szaggatottan ereszti ki lélegzetei közül a végsőt párral megelőzőt, fájdalmas még csak hallani is. Kecses szempilláival (mint virágszirmok) körülölelt borostyán szembogarát a tájra emeli. Élvezetét leli a kaotikusan fodrozódó, az égiek rendetlen ágyneműjeként tetszelgő felhőkben, a letűnt kultúrák karmazsinjában tündöklő, lassan lemenő napban, a tőle balra, Északra található, szabadságukért küzdő hazafiak  lábnyomait őrző dombságokban - rabul ejti tekintetét ez az egymásba fonódó, tökéletes egységgé így váló csoda, mely mesteri trikolórként ég bele retinájába.
Ó...gondolja, és csókolja a tenyerében a kis papírost, amit a zsebében talált. Ezután egy lépést tesz, s visszazuhan a lyukba melyet a világ ásott neki; nyitott szájjal az óceánba, miközben szívének utolsó dobbanásai visszhangzanak a tájon át.

Gent's pleasure

Oh boi, I am missing all those days. You know, when we were young.

.

 

      Ismét lefoglal a szomorúság gondolata.

I'm happy

caps lock-kal akartam ide írni eredetileg. nem is eredetileg, el is kezdtem, fröcsögtem, vérengztem ide, ebbe az ablakba, töménytelen mennyiségben. nem érdemlitek meg. nem érdemli meg senki. keserű fintorral arcomon, epét nyelve, kiröhöglek bennetek. ó, nem szól ez aztán személyesen senkinek. mindenkinek szól. így van, ne nézzen egyikőtök se megdöbbenten. kurva anyátok. ja, ja, bárkinek. akárkinek, senkinek, mindenkinek. rohadjatok meg mind. ez a világ nem érdemel meg engem. hogy rohadnátok meg, hogy tömnének le a nyelőcsöveteken két nehéz betontömböt, tépje le az ajkaitok, köszörülje véresre a nyelvetek, hogy, hogy közben sírjatok, zokogjatok, omlassza szét elmétek a fájdalom új, eleddig ismeretlen kifacsart démoni dimenziója, melyet egyszerű ember felfogni sem képes. hát a büdös rohadt picsába. mi vagyok én. mi.  mi. mi vagyok én!?. egy rakat szar? ez? tényleg? mert így érzem magam. valóban, egy nagy, eszméletlen nagy halom szar. LÉSVDKDSVÉLKSDVBLKSD
ÁÉWKFWŐOPEKVSEŐLVKSŐPLŰVKSDÉLKJVSEŰŐLOFGKWEPŐOFKOSPŐEOVKWSRÓV
SERSW
EGOSŐEVŐPKSEŐPKSLEGLKŐSEVÉLKWESPŐOKSERPOKSEGPIOMBSRSWPRMN PEOFSÚŐFŰŰSŐPOEKFGWS
ŐROKGSŰRŐMFGVEŐŰ




el akarok menni. itt akarok hagyni mindent. sírnék, de nem tudok. miért nem teszem. megalázó volna. kérlek, legalább hadd, csak ezt, miért nem. vajon ilyen érzés amikor valaki véget akar vetni az egésznek, vajon ilyen érzés amikor valaki ŐLÁVLSÚŐVPLWEVE
ÚPLSWERVÚŐLPSERVŐOKBRTPIOMBRTPIOMNRBPŐOMSRRPGOLSRKOŐGŰ
PG SEOGŐGŐ GŰSŰOŐŐOJSGŰJREFŰJQFG
WQ
Q+ ÚÜ

ohó

És igen, megtaláltam a negyedik bandát, amelyiknek bármelyik számát képes vagyok meghallgatni és élvezni. Ez emeli így a kedvenc bandáim sorába, a triumvirátusból mesteri kvartettet alakítva egy csodálatos morfózisban.





Blue October
Three Days Grace
Serj Tankian
Diablo Swing Orchestra

indignation

A világ, annyira durva. Nincsenek rá szavak.


Hogy lehet az például, hogy, én, mint egy live szerepjátékos-fantasy kedvelő-elitista-énekes-olvasó-írogató ember, bárkinek bármijére teljesen normálisan tudok nézni, bármi van, elfogadom, az az ő dolga, ha nem ismerem hát akkor érdekel, nyitott vagyok. Mindent, amit nem ismerek alapműveltségnek tartok. Ha megismerek valami újat, az onnantól műveltebbé tesz. Mások pedig furán néznek, ha bármi idegen, ha bármi furcsa, esetleg nem közkedvelt, kinevetik, mosolyognak rajta, gyerekes, hülyeség. Ez annyira bántó, ez annyira kínos, én érzem helytelenül magamat miatta! Hogy lehetséges az ilyen? Hogy lehetséges az hogy valaki a gyermekkora óta űzött nagyon kedves hobbijáról nem beszélhet a közvetlen környezetében senkinek, mert kinevetik? Hát nincsen az emberekben ennyire tolerancia, nyitottság, tudásvágy? Annyira nem tudom elképzelni, beleélni magam, annyira fura hogy létezik ilyesmi...ezért tart ma ott a világ ahol, azt hiszem.

Felháborít, mélységesen megbánt, hogy ilyen helyen élek.

ebpor

Brutális. Katasztrófa. Nincsenek rá szavak.

                                                  - Dr. Vidák Zsolt, adjunktus

Mihez kezdjen az ember, ha a saját orvosa közli ezt a tényt vele? Életünk gyógyulásnak és egészségügynek szentelt pillére. Mármint, milyen - racionális - módszerrel lehet lereagálni, érdekelne az. Frusztráló.
Izé, Prick-féle allergia vizsgálaton és tüdőszűrésen voltam ma. Mondhatni, rettenetesen felemelő érzés volt, attól hogy három órán át küldözgettek föl-alá mint egy idióta majmot, most tekintsünk el, inkább beszéljünk magáról a tesztről. Ugyebár, ez a "karcolós" módszer, felettébb kellemetlen maga az eljárás, és mikor reagál a szervezeted a mintákra - az is. Had említsem még meg továbbá hogy az allergiák erősségét "ikszekkel" jelöli, verbális, hiszen írásban "plusz" jelekkel. Fura.
Tehát akkor anélkül hogy tovább szaporítanám a szót, orrspray-m, szemcseppem, és gyógyszerem társaságában gyorsan leírom hát allergiáim apró listáját.

++++: poratka, árpa, rozs, búza, zab, parlagfű
+++: fű
++: kutya, fekete üröm, fehér libatop, lándzsás útifű, pitypang, falgyom, nyír-, éger-, mogyoró-, kőris-, olaj-, tölgyfa

nem

hajnali négy óra, negyvenhat perc van. most értem haza, koszos vagyok, részeg vagyok, fáradt vagyok, hennás karral, jó volt.

kimerült vagyok, rettenetesen. legszívesebben bedőlnék az ágyba. minden egyes pillanatban, minden egyes betű után, új erőt kell öntenem a tagjaimba, meg kell erőszakolnom magamat hogy újra és újra és újra és újra és újra és újra és újra, újra, újra írjak, menjek tovább, vigyem tovább, lépjem tovább, fussak tovább, ha nem futok hát guruljak, vagy legalább vánszorogjak, esetleg, ó, igen, a törpejárás....

te, hogy vajon mi meddig folytatjuk ezt az egymásnak íródó posztokat a blogjainkon, én nem tudom (igen te, te, te, amikor arra gondolsz hogy vajon kinek szól ez, vajon nekem szól-e, igen, akkor neked szól, igen így van neked). valamilyen szinten élvezem. nyer egyfajta plátóiságot az egész. szörnyű alak vagyok, azonban te is az vagy.

"legszívesebben bedőlnék az ágyba" mondottam volt. de nem teszem. ehelyett itt írom ezt a bejegyzést. tudjátok miért nem? nem tudjátok, mert nem is ismertek. nem is értetek hozzám. azért teszem, hogy bebizonyítsam magamnak - mert bizony, én vagyok az, aki annyira sajnálni való hogy magának kell bizonygatnia; magáról -, bebizonyítsam, hogy igen is szabad akarattal rendelkezem. hogy én döntök, hogy az lesz amit én akarok, úgy lesz, pontosan úgy, se máshogy se másképp. talán ha megmutatom az elemi fáradtság ösztönének és a hányingernek és a fejfájásnak és a lélektépő őrlődésnek hogy én vagyok az úr, akkor talán, talán valóban én leszek az, aki parancsol, aki a főnök. győzködnöm kell magamat arról hogy erős vagyok, hogy képes vagyok bármilyen fontos lépést tenni bármilyen ügyben ajjj te jó istenem te jó jó jó isten már tördelni sincs kedvem atyaégsdvéélsdéls bár vajon tényleg át lehet verni bárkit is ezzel

Álom...

HAGYJ BÉKÉN

What's on your mind?

       Hogy mi van az agyamon? Nem is agy, hanem egy öngyilkos
     merénylő.

       Ó Istenem, ha mindent helyrehozhatnék, amit az életemben elrontottam. Bárcsak, bárcsak, bárcsak! A hangulatom akárcsak egy csöpögős, romantikus regényben, amikor valaki imádkozik - "bár minden jó volna"...
     
       De valóban. Bár minden jó volna, ezt kívánom én is s ki is mondom azt - hisz szám személyem eltántoríthatatlan joga, hanem beszédem! -, bár, bár, bár minden jó volna! Ez még a szóismétlést is megéri.

       Fejlődök én, okulok, javulok. Azonban most meg kell tanulnom kicsit élni, újra. Mint valaki, ki bénulás után újra tanul járni. Érezni azt, hogy az emberek szeretnek. Megtapasztalni újra a tavasz szépségét, a nyár gyönyörűségét; és lányok! Ti is milyen szépek vagytok!

       Kezdek Rád is szeretettel visszagondolni. De ez még mindig nem az elfogulatlan szeretet. És majd, ha majd egy-másfél-két év múlva újra szóba állunk, én akkor is "kis drágám"-nak foglak hívni. Az fogsz maradni számomra, tudod. Vicces, de, remélem majd nagyon jó barátok leszünk. Hiszen ki ismerné jobban egymást mint mi ketten. Ennyi szót rád, mostantól többet nem fecsérlek a közeljövőben, megmaradsz ott a memóriában hátul. Autobiografikusan utolsó, jegesmedve téli álomként első.

       I trasformare indietro egy szerény, mosolygós sráccá, ich denke, igen, szeretnék az lenni, az is vagyok legbelül úgy érzem. Habár ezt viselkedésem nem tükrözi, ez így van, I feel that, hogy lehetne hát másképpen? Egyébként is, non que un hűbelebalázs alak lennék. Inkább gyere, kapsz egy rózsát és mesélek a csillagokról. Reménytelenül romantikus figura vagyok, azt hiszem. Kezdek kiforrni.

       Változom! Furcsa, kezdek más ember lenni, úgy hiszem. Á le sem tudom, le sem írhatom, képtelen is lennék leírni hogy érzem magam. Keserédesen. Legtömörebben így fogalmazhatnám meg, ezt a fura állapotot. De másrészt úgy érzem hogy ez normális is. Hogy(gyalnemkezdünkmondatot) most normális vagyok.

       Szóval, szeressetek engem! Szeretném ha szeretnétek, szeretném ha bárki szeretne. Szeressetek sokan, igénylem, vágyom, jaj Istenem. És ha ti így, én is úgy, meg amúgy hogy:

"megígérem jó leszek!"

Life's music
Music's life

hi tek

I do what I like
Too hot to handle, too cold to hold


az az igazság hogy valójában nem vagyok túl jól. Vagy hát igazából nem is tudom már, hogy mi a jó, mi a rossz. Véleményem szerint ez most éppen nem túl jó. Gondolkodom rajta sokat, hogy csak kínzom-e magam, vagy tényleg rossz nekem - de hát valljuk be, miért lenne ez önmarcangolás ha én magam akarom hogy legyen már vége?

Les énfants terribles

Bienvenue, bienvenue dans le cirque des horreurs de Bregovic! Hahhaha, ne soyez pas impatient, je ne vais pas montrer notre programme encore!


Je me sens bien, je vous remercie d'avoir posé, mais vous devez savoir: la mémoire de votre me hante encore, alors excusez-moi pendant que je oser vivre! 

Va te faire foutre, nous étions comme des enfants terribles, avant que vous me jeta. Vous horrible, malheureuse personne avec les cheveux rouges et un joli visage. Récemment, je regarde souvent le ciel, mais je n'ai toujours pas compris que je suis à la recherche de votre présence, ou suis-je tout simplement profiter de l'être sans que vous (pas)?

Eh bien, un, deux, trois, bieber, jamais l'esprit, je suis l'être sur-nostalgique. Vous ne reviendra jamais, vous ne serez jamais besoin de moi à nouveau, mais tu me fais mal ... beaucoup. Chienne! Non, je ne peux même pas expliquer comment je ressens pour toi avec un indicateur négatif. Cela commence à devenir ennuyeux, en fait. Quand cela s'arrêtera?

Donc, c'est la vraie motivation et seulement aux sujet de création de ce cirque. Soyez prêt à entendre plus à l'avenir! 

Merci pour le public!

piszkozat revival project phase one

Ez egy úgymond emlékeztető, magamtól, magamnak. Valójában nem tartozik rátok, csak Rám, de a piszkozat valahogy soha nem az én világom volt. Tehát, a lényeg, hogy nagyon önbírálóan és szinte már bántóan objektíven vizsgáltam ma (június ötödikén, immár) önmagam. A végeredménye az lett, hogy rettenetesen megbántottam saját személyem, de mivel semmiféle racionális gondolkodásmóddal megcáfolni egyiket sem tudtam; optimista pedig nem vagyok, úgy éreztem, le kell írnom ezt, meg kell örökítenem, hogy ne felejtsem el - csalódottan, valójában milyen "egyáltalán nem különleges", hanem kifejezetten szürke vagyok; mint bárki más. Személyes kudarc, egyébként.

1. 1. Nem szeretem magam
2. 
   
3. 2. Cseppet sem vagyok elégedett magammal
4. 
   
5. 3. Nem vagyok túlzottan elégedett az idáig felmutatott eredményeimmel sem
6. 
   
7. 4. Sok-sok-sok-sok éve nem csinálom azt, amit igazán szeretnék, mivel nagyon nem is érhető el nyilvánvaló megoldással, akaraterőm viszont nincs, hogy megvalósítsam nehezebb úton, legalábbis nem jövök rá hogy hogyan lehetne
8. 
   
9. 5. Következik, nincs semmi amivel kifejezhetném magamat, ezáltal rettenetesen sok minden ragad meg bennem, semmit nem tudok kiadni magamból
10. 
    
11. 6. Az hogy semmit nem csinálok amit igazán élvezek, hátrányos minden életszituációmra (pl. tanulás, satöbbi), kihatással van a jellememre
12. 
    
13. 7. Elégedetlen vagyok magammal zenei téren, s mind kulturálisan, például nem tudok semmilyen hangszeren játszani
14. 
    
15. 8. Cseppet sincs olyan jó hangom, mint azt én szeretném, mint ahogyan megkívánná az ahogy szeretném kifejezni magam. Nagy csalódás
16. 
    
17. 9. Természetesen ez nem egy "depressziós vagyok ezért szar minden amit teszek", nem, valljuk be, nem "nincs hangom", hanem számos visszahallgatás és mai felvétel után azt kell mondjam, nem, nincs rossz hangom, de egyáltalán nem kiemelkedő, "nagyon jó", rendbontó, hanem inkább középszerű, sőt, meglehetősen átlagos
18. 
    
19. 10. Ebből kifolyólag levonható a következtetés hogy valamilyen szinten túlzóan gondolkodok magamról, mivel ezzel idáig nem voltam tisztában, mondhatni nagyképű vagyok. És ha már ugyebár egy valamiről így gondolkodik az ember, valószínűleg van több is.
20. 
    
21. 11. Alapvetően boldog sem vagyok, vagyis hát, honnan tudhatom mi a boldogság, de ha ez az, elég szar (regular EMObreakout)
22. 
    
23. 12. A szükségeltnél általában mindig egy leheletnyivel van kevesebb akaraterőm és kitartásom, ebből visszavezethető egy csomó dolog, amivel nem vagyok megelégedve, összes éveimre visszamenőleg.
24. 
    
25. 
    
26. 
    
27. 
    
28. 
    

--------------------------------------------------------------

Amolyan, mivel a "költői/írói válság" nevettető túlzásába nem esem, "bloggoló" válságban szenvedem. Bejegyzéseim valószínűleg nem csak mennyiségben, de minőségben is csökkennek majd mostanság. De majd! Júliusban, szétírom, ne aggódjon a nemlétező publikum.

but neverthless

Silently take me, a'ight?

http://www.gentlemansemporium.com/store/002570.php

Some day, you will be mine!

I used to worry about the future but then I throw my caution into the wind

     

-     Akkó' tengődjünk, ecsém! (- mondta Tóth Ákos, 37, nyurgatekerenytyűi lakos, mielőtt kivágódott a szembesávba előzve karambolozni)

       Viccet félretéve, ebben a szellemiségben telt a mám, déltől egészen a mostani 23 óra 23 percig, semmit sem siettem el, semmi sem sietett el engem. Nem kerestek és nem kerestem senkit, az idő tökéletes csigalassúsággal folyt homokóra medrében. És ez így volt rendjén. Úgy van, jámbor "hogy kerültem én ide", gyanúd beigazolódni látszik, ez egy napimicsináltam, ne aggódjunk, nem lesz belőle rendszer.
       Tehát Kovácséknál egész nap dübörgött az isteni, mannasztikus funky, DJ: fürdőgatyás gergely. Palettáját  csillogtatta Jamiroquai-tól, Hugo-n át, Alma Desnuda-ig, megfűszerezve egy kis őrölt Jan Delay-jel. Szárnyalt az őrült, mennyei zene jobbra-balra. Na de komolyan, csak hallgassátok meg! Hát milyen bassline ez!?

"I used to worry about the future but then I throw my caution into the air." 

Szóval azt kell mondjam hogy....oké mindegy, már nincs kedvem írni, csak erőltetem, bocs.

Barrage of the Alconquinial lies.

   
       Éreztetek már ahhoz hasonlót, hogy az elmétek szárnyal? Hogy gondolataitok olyan magasröptűek, annyira kifinomultak, összetettek - már szinte magad sem érted? Eszméletlen. Sosem gondolkoztam még ennyit, és így. Bárcsak képes volnék leírni, szavakban kifejezni, de amint erre a pontra jutnék, agyam leblokkol, ideám manifesztálódni képtelen. Valamilyen szintű szociális retardációt vélek felfedezni magamon, pedig hát, fenn járok, eszek, iszok, érintkezek az emberekkel, mintha öntudatomnál, érzéseimnél volnák, s egyszerre mégsem. Úgy vagyok, mint akit nagyon fejbe kólintottak; élek, de ez az élet csak kábultság. Előszeretettel kezdem élvezni a saját társaságom, továbbá, a blogomét...ami hagyjuk meg; na de erről inkább a következő bekezdésben. Egy ókori orkhesztrára valónak érzem lényem, legalább is, nem ide, nem most, máshová.
        
       Naplót írni (amellett hogy nem egy kedves feladat) – a legtöbbször azok gyengesége, akik senkinek se mondhatják el azt, ami a leginkább foglalkoztatja őket. Kislányoké, akiket nyugtalanná tesz, megzavar, lázba ejt az a csodálatos átváltozás, mely egy idő óta hatalmába kerítette a lelküket, – szerelmes lányoké; kik nagyon derék leányok, habár erényük , mint a derék Homérosz, koronként szundikál is. Akik még nem tartanak ott, hogy megvallhassák érzéseiket annak, akit ezek a mindenkor egyforma, gyermekes mondanivalók nagyon is érdekelnek, – asszonyoké, akiknek titkuk van.
       
       Gondoljunk hát bele, miben különbözünk mi annyira? Mindannyinkban ott a női jellem (vagy bennük a férfi jellem [vagy egyáltalán, miért lenne bármelyikőjüké is ez?]), hiszen nem csoda, most eszmélek rá! Ó, de csúnya dolog férfinak lenni! Leánynak lenni pedig nyomorúság. De nincs is ezen mit szégyellni. A fenti tézisek, habár meglehetősen szélsőséges sztereotípiával példáz, igazak, mindannyiunkra. Gyengeségem, gyengeségem, hiányzik az a Valaki, akinek beszélhetnék ezekről. Hjaj! Bárcsak a fő probléma az volna hogy nincs kinek beszélnem erről, hiszen ez a személy, nem egy Szerelem, nem egy barát, senki sem ki ajánlja magát. Hát még ha megfogalmazni tudnám. Gyenge vagyok, blogot írok. "Ki tudományát bohém költészetbe veti, Erebosz oltárán is áldoz" - mondják.
       
       Lángolni fogok még, lángolok majd még sokáig, nem csuklok össze a teher alatt. Hiszen hogy is tehetném? A természet, melyet bölcsnek szoktunk nevezni, kinek sokféle katonára van szüksége, rendelkezik azzal a jó tulajdonsággal (hogy az-e, ki-ki döntse el maga, semleges maradok), hogy gondoskodik róla - azoknak, akiknek nagy ütéseket kell kiállaniuk, egy jótékony sokk-hatás, zsibbadtság segítségével ki is állják a rájuk mért sorsot, s valahogy hamarosan, amíg a fájdalom még friss, ne szökjenek meg a szüntelen állomáshelyükről. Ez a kábultság tart fogva engem is, már pár napja, habár soha nem találkoztam még hasonlóval: hát ne kérdezzétek, de egyszerűen tudom, érzem hogy így van. Ez a zsibbadás segít, segít hogy elvégezzem a teendőimet, hogy éljem tovább az életem, hogy megválaszoljam a kérdéseitek. Nem tarthat azonban ez - mint ahogyan semmi sem - örökké. Akkor majd, mit teszek?
       
       Ne szeressetek, ne imádjon engem senki sem! Ki ezt eldönti, több mint valószínű hogy  gondolatmenetének legokosabb, legértelmesebb strófáját szüli meg. Én még sem fogok nevetni, bosszankodok majd.
       

upbeat poetric 2

Vajon, mik voltunk mi? Egy kényes mezsgye
Színes szalaggal megjelölve. Testye,
Mint ezüst menetes kis varázslat,
Nézd, akár azt mondaná: "Bocsánat"!
Elhamarkodottan viseltél mindent,
Féltél, elbújtál az igazság elől.


Mégis, boldog volt az! Százszínű csokor,
Mint édes virág, hamis kikeletkor.
Szerelmünk poszméh volt, gyönge harmat,
Nem hittem volna, hogy ily sokáig
Talpon marad! Mint megannyi aprócska -
Pontosabban már negyvennyolc fiola.


E ora, gran finale! Mi dispiace,
Che non ero piú la migliore per voi,
Azért ismerjük el, próbálkoztam.
Szomorú história ez, s most:
Ocsmány, ragadós, tél-végi álmok!
Hagyjatok békén, pihennem kell, hamarost.

upbeat poetric 1

Egy táguló univerzumban élünk, ahol az én szerepem az alfa, akkor tiéd az ómega,
Egymás nélkül a semmi, míg együtt vagyunk minden, mégsem élünk enélkül, így lesz az egész; egy.


Mindent kifújó, lángokat temérdek parázzsá szétoltó, fellángoló, táv-lángoló, ezt úgy hívják lázadó láng-adó.
Tudod, hiszen az élet ajándék, és aki megtagadja magát még,
Úgy lészen kámpicsorodó, formálódó, viaszbábú, dörmögő, döngő dörgő medve-ölő.
Azaz más néven, vagy szétkürtölendő ezernyi temérdek enéven,
Közömbös tömegek közt fellelhető, atommag-menő, tengődő,  tespedő, neutron felhő teremtő-elvevő.
S ha mesémből kiunva - ÁLLJ! -, rájössz hogy petitely szét volnék zuhanva,
Sarkon fordulva, meglepő lábdobbal riadva, részegen tévútra térő, szétfejtő, midichlorián szintenként eltérő,
Volnék én. Hisz a távolban Tardis-ként zuhanva, ott látható,
az ábrándozó, macskává átváltozó, sufnibanánhámozó, mezsgye-gondoló álomorzó álmodozó.

fojtsatok meg mielőtt megfulladok

ja, na szóval ez egy "16 éves szarazélet" uncsipost.

Idáig bírtam tettetni azt hiszem. Tettetni, hogy jól vagyok. Nevetséges kis játékokba keveredni, színjátékokat játszani, koreográfiákat kitalálni, minden egyes alkalommal új módon mosolyogni, hogy még magamat is meggyőzzem; arról, hogy jól vagyok. Nem vagyok jól. Kurvaszarul vagyok.
Összeomlott a fal amit elkezdtem vakolgatni egymagam egy kiskét, talán mert nem építettem bele senkit, mint Kőműves Kelemen. Akkor, kiírom magamból, végre. Fogadjuk el hogy ez a helyzet most.

Kibaszottul hiányzik. Valószínűleg még mindig szerelmes vagyok. Megőrjít a tudat hogy nem lesz már semmi, semmi az égvilágon. Minden nap, eszembe jut többször is. Mit többször? Többször, többször mint ahány pont van a Mandelbrot-fraktálban. Rettenetesen, eszméletlenül. Annyira fáj, annyira kínos az egész, annyira idegen nekem most minden. Iszonyatosan rosszul érzem magamat. Annyira jó volt, annyira jól éreztem magamat benne, úgy megszoktam! Oly nagyon. És nem, nem érzem jól magam, nem vagyok kibaszottul szabad, nem minden kibaszottul jó, minden rohadtul szar. Bevallom, félek ettől, tagadom is talán jobb pillanataimban, de talán az én hibám is az egész valamennyire. Mert igen, ilyen vagyok, akkor látok a legtisztábban amikor a legrosszabbul vagyok.

De mikor felejtem el!? Mikor lesz már vége!? Mondja már el valaki, istenem.

Pár napja is, egyedül maradtam egy szobában, egy számítógéppel. Akaratlanul is megnéztem. Új képek, új események. Olyan boldog volt rajta, úgy mosolygott, és ez annyira fájt. Sírni tudtam volna, sírni tudnék, mit sírni, üvölteni, szűkölni. Talán a saját butaságom, de azért sem. Nem engedhetem meg a saját hülye képmutatásomnak, csalódnék magamban, talán. Nem is tudom már.


Fáj a tündérfonál, tudjátok? El se bírjátok képzelni ezt az érzést, nektek nincs ilyenetek, basszameg. Annyira egyedül vagyok.


És Te! Remélem már megsértődtél és ezért nem fogod ezt olvasni (bár mit is izgat ez az egész, idáig sem tudtam hogy olvasod), annyira haragszom rád! Annyira gyűlöllek, hogy ezt tetted velem. Szenvedj, szenvedj ahogyan én szenvedek, sőt, még jobban! Legyen neked rossz, legyen neked szörnyen rossz. Most még jobban forrong dühöm, azt hiszem, hogy még a vég után is rosszat csinálsz nekem, és rádöbbentesz a normalitás felé tett kísérleteim hiábavalóságára. Megbaszhatod, hogy nem tudtad elengedni annyira a saját "jaj de rosszul vagyok, kidobtam a párom"-od, hogy ne rúgj egy orbitálisat még a másikba, ne szentségtelenítsd meg teljesen az egyetlen helyet ahova még meri leírni a gondolatait és nem fojtja magába. Tűnj már el az életemből, miért kell újra meg újra megjelenned? Nincs már közünk egymáshoz.
Továbbá, ha a gondolataim valahogy eljutnak hozzád, lásd mekkora mártír fasz vagyok: Sajnálom, nem akartalak megbántani, komolyan.


Rühellek mindenkit, bazmeg.

Mindegy, ebből élünk most, ezt kell szeretni.


szia.

kis körmölvény

Hihetetlen. Rám tört a felismerés. 

Míg ő átesett egy csodálatos jellem-, karakter- és viselkedésfejlődésen mellettem, valójában én a két év alatt, nem kaptam semmit! Semmit az ég világon, csak szép emlékeket. Eszméletlen, tudom, felfoghatatlan még magamnak is, mert annyira szánalmas volna ha kiderülne hogy mégis így van. De nem lehet máshogy! Az imént gondolkodtam hogy mit kaptam tőle, miben lettem más, miben lettem jobb. SEMMIBEN. SEMMIT NEM KAPTAM. Még egy kurva zenekart se, amit szeretnék, egy rohadt jellempontot vagy egy kibaszott akármit, ami kulturálisan/bárhogyan a fejlődésemre szolgált volna. 

Haragos vagyok, egy kicsit. Persze minden szép volt, jó volt az a két év. De hogy ennyire elvakult lettem volna, hogy nem ismerem fel, hogy szellemileg ilyen mértékben szegényes volt számomra ez a kapcsolat, ez megdöbbent. Engem kihasználtak, igaz, nem szándékkal, de mégis így tették. Rosszul esik, most azért.

Jól kibasztak velem.

You would have loved who I used to be.

Banyek

Fú basszus, le kéne állnom. Ezzel a szemétláda, "mindenki gyökér csak én nem, a közélet egy szar, minden szar, iszonyatosan jól tudom mert szuper okos vagyok, te meg egy idióta; rohadtul nagy társadalomkritikám van, a társadalom egy szar dolog, te ezt nem érted, kivet az idióta társadalom, blabla" világnézettel. Tényleg, nagyon szeretnék, higgyétek el!

Ehhez viszont jobb hangulatra, világosabb gondolatokra van szükségem, azt meg nem osztogatják ingyen egy olyan - sacc/kábé - 3 hete.

Rossz kedvem van.

Na de falloszt! Kit izgatol eme földi béklyók vagy ama szomornak hívott humáni pusztaság.

Tudod, a világ nem áll meg mikor alszol, csak Te esel ki belőle

BAMM. Így robbantanám bele gondolataim agymasszáját ide a hamiskás fehérnek tűnő bejegyzésablakba, csendben, írástalanul, nem kéne írnom semmit. Hullámhosszaim annyira kaotikusak, annyira sötétek és hidegek, akár a Sigma-G univerzumszéli galaxis. Ezek már nem is gondolatok, hanem egy tömény, összetett érzés, amelyet más agyára eresztve blokád alá vonnám szürkeállományát az elülső agylebenyét szétrobbantva, átvéve az uralmat egész tudata fölött. Akaratokat döntene, lelkeket törne gerincbe, szellemek kaparnák sikítva a falat attól a megmagyarázhatatlan, eszméletlen tömegű összességtől amit ilyenkor érzek. S mint lélekhárfán játszó párkák sírnák bele nevét a névtelen jelenések az égbe, rettegve, félve: "Isten, ments meg minket!"

Nem kéne írnom, semmit, semmit sem írnék, csak maga ide-jelenne elején és végén cikornyázva, feketénél feketébben, nérói jellemmel, ikaroszi nagyravágyással, egy örökségére váró és haragvó Damien.


Való igaz, inspirál a semmi, azt hiszem. Így van. Nevetséges, ijesztően tapasztalom hogy egyszerűen vonz a rosszkedv. Minél nagyobb a semmi, annál jobban inspirál. Minél többet történik (a semmi, semmi, semmi), annál többet gondolkodok róla, és annál többet gondolok. Megdöbbentő felfedezéseim vannak az elmúlt pár napban magam felé. Undorodom magamtól hogy mekkora objektivitásra vagyok képes, hogy mennyire racionális, kíméletlen és reális tudok magammal lenni. Annyira rossz így nekem, miért teszem hát?




S a társadalom tovább romlik. Nesztelenül, halkan, minden előjel nélkül, folyamatosan. Tudod, a világ nem áll meg mikor alszol, csak Te esel ki belőle.

baszd meg.

愛

Szavakban egyszerűen kifejezni képtelen vagyok e két részletnek gyönyörűségét. Annyira, annyira, annyira. Mindent megtestesít ami gyönyörű, ami szép, ami szomorú, ami bánatos, ami tökéletes, ami sejtelmes, ami baljóslatú, ami közönséges, ami kiváló, ami kétségtelen, ami kétségbe vonható, ami melankolikus, ami  élénk, ami sírva fakaszt és ami nevetésre kelt. 

------------------------------------------

Fogalmam sincs mit mondhatnék még, mit írhatnék mást, a forradalmár szellememet elnyomja az abszolutizmusom. várom a holnapot.

Árvíztűrő Tükörfúrógép

I can't stop this feeling I've got.

Furán érzem magam, furán, össze-vissza vagyok zavarva. De csak mert annyira más, ilyen rövid idő alatt, olyan sok minden. Minden szétszakadt amit magam köré ácsoltam, de buta voltam, mert fából volt, fiatal fából és elrágta a szú. Aztán itt maradtam a nagy semmivel, zsebeim franccal töltve, szám csordultig üresség-cukorkával. Ahol idáig egy nagy ösvény volt, ott mostanra gaz van, a hágó beomlott, a kanyon medencévé vált.


Jaj, félreértetek, ti buták...nem vagyok rosszul, egy cseppet sem! Nem tudom leírni. Egyszerűen csak más, annyira más - csak hogy ismételjem önmagam. Habár sok mindent elvesztettem, kaptam egy kis vésőt, és egy kis kalapácsot, hogy kivéshessem kőszívem új alakját; ami szebb, jobb és erősebb mint a régi. Igen!


Megdöbbentő milyen furcsán működik az ember, nem igaz? Mennyire bonyolult néha és olykor mégis milyen egyszerű. Kellett ez a hétvége, szükségem volt rá hogy tovább tudjak lépjek, mert úgy érzem sikerült, visszagondolok, csodálkozva konstatálom hogy nem jut eszembe, mikor gondoltam utoljára a....rá. Vicces, öt napja jól érzem magam. Köszönöm nektek, és főként köszönöm neked, Neked - jobbára csak Neked -, Mindent, kedvességed, hovatovább hogy megértő vagy, és CSODÁS.


Szóval elindultam egy új úton. Rögös lesz, nehéz, még nem nagyon látom merre kéne mennem, adj/adjatok még pár napot, türelemben, hogy magam lehessek kötöttségek nélkül és minden rendben lesz. Ígérem.

Jól vagyok! Istenem, igen! Annyira jó.

csinos vagy!