Az élet fertő.
Tehetetlenül figyelsz, figyelsz ahogy az életed tovaúszik, ahogy minden szép és jó elsuhan, ahogyan szétreped a stabilitás mint egy öreg vekker. Te csak figyelsz. Nem tehetsz semmit. Bármelyik pillanatban bármi jó véget érhet a legkisebb önhibád nélkül, a legkisebb ballépés nélkül, a legkisebb rossz gondolat nélkül. És te ottmaradsz egyedül.
Meg kell értened fiú, hogy az élet fogaskerekei, ez a rettenetesen bonyolult biomechanizmus nélküled is pörög,hajt tovább. Duzzad, terjed, terebélyesedik mint egy szörnyű fekély, ami nem elég okos ahhoz hogy észrevegye hogy saját magát teszi tönkre és mindent maga körül.
Nem számít hogy mi történik veled, hogy hogyan megy tönkre az életed.
------------------------------------------------------
Végleges véget ért valami az életemben.
Egyszerűen kinevettem volna azt aki elém áll annak a lehetőségével hogy a stabil boldogságból másfél nap alatt a rideg, világűr egyedüllétbe kerüljek, semmi nélkül. "Ilyen nem történhet!" - nevettem volna.
Félek. Mi lesz most, mi lesz így két év után? Miért nem adtak egy kis időt hogy összepakolhassak, felkészíthessem magamat az útra? Hogy elbúcsúzzak Tőle, elbúcsúzzak az ismeretségektől, viszlátot intsek a jól ismert falaknak, a jól ismert sarkoknak, az ágynak amiben oly sokat aludtam. A kis szekrénynek. Kegyetlen ez a világ. Ki lettem dobva mint egy átjáró, egy valaki, aki bekönyörögte magát pár napra és túl sokáig, akarat ellenére maradt ott. Mindegy. Szép két év volt, és most félek. Nem akartam volna hogy véget érjen, főként, nekem jó volt így. Ijesztő az érzés, ahogyan megkérdőjelezem a saját beszámíthatóságomat - "vajon annyira idillikus helyzetben éreztem magam, hogy nem vettem észre a jeleket? Hülye voltam, elvakult?". Nem, nem voltak jelek.
Csillagokhoz imádkozom, hullócsillagok elhaló fényéhez, meteorok elhaló porhüvelyéhez. Hogy miért? A csillagok múlt és elmúlás nélkül fénylenek újra, és újra...megmutathatnák hogyan tartson valami sokáig. A hullócsillagok gond és vesződés nélkül utaznak tova, újra, és újra....megtaníthatnák hogyan kell tovább lépni. A meteorok minden nap, minden éjjel újra és újra lezuhannak a számukra ismeretlen vidékre, ott maradnak, elveszve.....megtaníthatnának hogyan kell elfogadni az elmúlást.
Az istenekhez imádkozom amikor nem merek éjjel elaludni.
El sem tudjátok képzelni mennyire rettegek hogy most mi lesz velem. Mihez fogok most kezdeni? Mindent elvesztettem. Most...most....most....
Félek.
Sírok...sírok...
