BAMM. Így robbantanám bele gondolataim agymasszáját ide a hamiskás fehérnek tűnő bejegyzésablakba, csendben, írástalanul, nem kéne írnom semmit. Hullámhosszaim annyira kaotikusak, annyira sötétek és hidegek, akár a Sigma-G univerzumszéli galaxis. Ezek már nem is gondolatok, hanem egy tömény, összetett érzés, amelyet más agyára eresztve blokád alá vonnám szürkeállományát az elülső agylebenyét szétrobbantva, átvéve az uralmat egész tudata fölött. Akaratokat döntene, lelkeket törne gerincbe, szellemek kaparnák sikítva a falat attól a megmagyarázhatatlan, eszméletlen tömegű összességtől amit ilyenkor érzek. S mint lélekhárfán játszó párkák sírnák bele nevét a névtelen jelenések az égbe, rettegve, félve: "Isten, ments meg minket!"
Nem kéne írnom, semmit, semmit sem írnék, csak maga ide-jelenne elején és végén cikornyázva, feketénél feketébben, nérói jellemmel, ikaroszi nagyravágyással, egy örökségére váró és haragvó Damien.Való igaz, inspirál a semmi, azt hiszem. Így van. Nevetséges, ijesztően tapasztalom hogy egyszerűen vonz a rosszkedv. Minél nagyobb a semmi, annál jobban inspirál. Minél többet történik (a semmi, semmi, semmi), annál többet gondolkodok róla, és annál többet gondolok. Megdöbbentő felfedezéseim vannak az elmúlt pár napban magam felé. Undorodom magamtól hogy mekkora objektivitásra vagyok képes, hogy mennyire racionális, kíméletlen és reális tudok magammal lenni. Annyira rossz így nekem, miért teszem hát?
S a társadalom tovább romlik. Nesztelenül, halkan, minden előjel nélkül, folyamatosan. Tudod, a világ nem áll meg mikor alszol, csak Te esel ki belőle.
baszd meg.
