manapság ichlet és társ hiányában igencsak nehéz megkörnyékezni a blogot, hiszen a helyzet ismét ismerős, megint ugyanaz a nóta, csak most kibaszottul meleg is van mellé. mert igazából kádam szélén köpnék, egerekkel keresztezett államot foltoznék, de hát csak rázendítek inkább minden nap:
[instert optimista-szürrealista versrészlet a boldogságról]
végre, végre kezdem látni hogy valaki felém fordul, hihetetlenül örülök, de
Ők csak háttal állnak.
ui.: az a blogon hiányolás milyen édes volt már!
