whitepeopleproblems

Az élet szar. Rendben. Elfogadom.
Néha próbálom magam meggyőzni az ellenkezőjéről, de mindig megcáfol.

háttér hányinger

Halmozott problémával állok szemben, azt hiszem. Egy részről rettenetesen le szeretném írni, hogy mi bajom, vagy hogy éppen el szeretnék költözni itthonról, vagy csak úgy alapvetően elmélkedni arról hogy minden szar.

Másrészről viszont nem tetszik egy igazítás, egy betűtípus sem, a szavak nem jönnek (talán majd vitatkozom magammal még erről), az összes szín csúnya, a szöveg rossz.
Le szeretném írni, s mégsem tudom. Vagy inkább nem akaratomból kifolyólag az agyam hiteti el hogy most egyszerűen nem megy, pedig csak nincs rá kreativitás, pedig a szavak továbbra is folyódnak ugyanabban az eszményien csodálatos s összetett mezsgyefonálban mint tették azt idáig, s mindig; megbízható barátok.
A probléma ott található, hogy semmit sem érzek elég fontos témának, habár rengeteg fontos akad. Mégsem érzem, hogy egy is méltó volna arra hogy mondataim gyámolító kecsességét bocsássam bármelyikőjük üdvére, elvégre minek. Szóval sajnálom, megint ez az unalmas bejegyzések közepette tespedő üresjárat van.
Istenem, bárcsak megmagyarázhatnám!

Két órán át próbálok elaludni és nem tudok? Akkor gebedj meg kurva bioritmus, én megpróbáltam.
#anotherlongnight

BLOREL

Vajon kicsoda?

Veritatem jacet

(olvasd lassan, magad elé szavalva némán, A ZENÉRE [mármint tényleg, ne nyomd ki az utolsó szóig, kérlek, higgy nekem!])

  Távoli, rettegő sikolyok vesznek el a macska-csikorgó, -kövekkel borított, sorozatgyilkos lelkének fényességével rendelkező, labirintusszerű utcákon; egy átlagos este a korai Londonban. Nem mondhatni hogy lámpalázban égett volna bárm(/k)i is, azon a viktoriánus stílus megfoghatatlan fennköltségével rendelkező északnyugati utcán Rajta kívül. Vöröses hajfürtjei a rakoncátlan és fiatal istentagadó kombinált lázadásával és megszeppenésével tettek nagy ívben az etikett- és norma-szerű egyértelmű paktumokra, miszerint az elegancia s ápoltság dukál messze-tova. Mit számított volna az egyébként is?
  Mit rendezetlen lobonca elvett, szofisztikált hölgyek erkölcsi pajzsának felszínét megrepesztő, valahol a smaragd, a baziliszkusz és a Közép-Afrikai mérgek zöldjének triumvirátusa közepén elhelyezkedő szempárja visszaadott. Gyilkos, hullámzó, szirénekkel dúsított, csábító mélységek. A régen elfeledett, sötét és istenkáromló titkokat őrző ősi templomok mohája. Rabul ejt, nem ereszt. Hah, látjátok?

  Zakója (mely tán vörös, hogy haját, vagy zöld, hogy szemét emelje ki?) bal oldalán - valahol egy fél centiméterrel a kulcscsontja alatt - koszos folt, mondhatni zavarba ejtően meghatározhatatlan eredettel.

- A tiszta és egyszerű igazság általában csak ritkán tiszta és sohasem egyszerű...
  Suttogja, hallhatatlan, szavak helyett szemek, betűk helyett ajkak, s oda néz. ODA. Ez már annyira észveszejtő, meg sem rezdül, le sem reagálja, csak a pulzusa...újra...újra a csöndben; mint egy ütvefúró a fülében. Negyedrészt körbeforgunk...a szája félig nyitva, zihál halkan, de az átlagoshoz képest hangosan. Ha tél volna, biztos látszana. A mellkasa hullámzik. A szaglása használható még, legalább. Sajt - kifejezetten parmezán - illata lengi körbe a kis utcát, de már ez sem érdekli, pedig korábban. Meg egyébként is. Aztán hát.
  Téboly! Téboly a tekintetében, bárki megesküdhetne később: "az a zöld lángolt, akár csak a kénköves pokol!" - mondanák ezt, s közben a sátántól való ösztönös, a kor korlátolt butaságából fakadó félelem aktív résztvevő volna. Egy mai, józanabb ember inkább a "bór-láng" kifejezést használná, hahá! Varázslatos dolog a kémia.
  Remegő, a végelgyengülésre emlékeztető lépést tesz előrefelé, a tekintetét egy pillanatra elemelve a céljáról hogy szemügyre vegye, mi történik, és ugyanígy megállapítsa; semmi. Nyugodtabb perceiben a szemlélő talán azt is megfigyelné hogy milyen remarkabilisen csillan meg a gyutacsos lámpafény a harmadik ház, bal alsó ablakán. Ezen emlegetett fényforrás egyeduralmáért küzd még a közvetlenül, függetlenül az ablak alatt lustálkodó kétnapos pocsolya. Stabil forrást alkotnak ők, ma este a tűz elég erős, nem pislákol, nem lobog, csak fényesen és egyenesen áll, így alkotva meg a két tükröződést összefogva az utca egyetlen biztos pontját.
  Újabb csoszogó mozdulatot tesz szembogárjai fókuszának irányába, közben szemléli tovább a horribile csendéletet.

- Nem, nem, nem, nem, nem...nem nem nem, nem, nem! - Szűköli maga elé, akárcsak egy vonyító kutya vagy Prométheusz minden éjjel. Rettegése szinte kézzelfogható a picikét hűvös, de egyébként elviselhető éjszakában. Heveny,  egy megkeseredett állat hangutánzóival kísért hányingerét leküzdve, lépéseket tesz ismét, immár cselekvés-láncba fűzve, de szaggatottan akár egy gőzzel üzemelt gépezet. A páni hitetlenkedéssel idáig sikeresen elszorított néma zokogástól rázkódva, lehajol, megfogja a számára legtökéletesebb alak holttestének csodás, bársony-fehér vállát, azonban itt megáll. Rettenetesen fél. Rettenetesen fél, hogy vajon mi várja az eleddig elvárhatóan és őrjítően csöndes, macskaköveken arccal fekvő lány másik oldalán. Lassan maga felé húzza a vállat, így fordítva a testet, mely furcsán bágyadt, mely furcsán nem reagál, mely furcsán hagyja magát, akár egy babzsák.....
  Totális őrület. A világ magába omlik, ahogyan önmagát nem kímélve, arcát két kezével eltakarva vágódik hátra a hideg utcán, üvöltve zokogva; a látottak hatására. Ölelve fogadják magába a hűvös, kényelmetlen kövek, melyek több helyen is rettenetesen nyomják testét, miközben a vöröses-fekete, elviselhetetlen köd vihogva magába erőszakolja tudatát, fojtogatva, örök tébolyba borítva, sikítva, károgva gyömöszöli azt. Másodpercek töredéke alatt mosódik a valóság a képzelettel, ahogy a józanság által már nem vezérelt időérzéke könnyes búcsút vesz elméjétől. Az egyik pillanatban még arcába vájja körmeit, felszántva a bőrét - legalábbis vörös csíkokat hagyva a megkínzott felszínen, a következőben már a haját tépi, marokszámmal.  S eközben a város mozdulatlan marad. Hogyan zokoghat hitetlenkedve az, aki nemrégen hidegvérrel, sakálvonyításra hasonlító öblös nevetéssel gyilkol? 

Skizofrénia.

Nézzetek csak rám, az egyetlen vigaszom az volna, ha írnék a blogomba,
és még erre sem vagyok képes.