Éreztetek már ahhoz hasonlót, hogy az elmétek szárnyal? Hogy gondolataitok olyan magasröptűek, annyira kifinomultak, összetettek - már szinte magad sem érted? Eszméletlen. Sosem gondolkoztam még ennyit, és így. Bárcsak képes volnék leírni, szavakban kifejezni, de amint erre a pontra jutnék, agyam leblokkol, ideám manifesztálódni képtelen. Valamilyen szintű szociális retardációt vélek felfedezni magamon, pedig hát, fenn járok, eszek, iszok, érintkezek az emberekkel, mintha öntudatomnál, érzéseimnél volnák, s egyszerre mégsem. Úgy vagyok, mint akit nagyon fejbe kólintottak; élek, de ez az élet csak kábultság. Előszeretettel kezdem élvezni a saját társaságom, továbbá, a blogomét...ami hagyjuk meg; na de erről inkább a következő bekezdésben. Egy ókori orkhesztrára valónak érzem lényem, legalább is, nem ide, nem most, máshová.
Naplót írni (amellett hogy nem egy kedves feladat) – a legtöbbször azok gyengesége, akik senkinek se mondhatják el azt, ami a leginkább foglalkoztatja őket. Kislányoké, akiket nyugtalanná tesz, megzavar, lázba ejt az a csodálatos átváltozás, mely egy idő óta hatalmába kerítette a lelküket, – szerelmes lányoké; kik nagyon derék leányok, habár erényük , mint a derék Homérosz, koronként szundikál is. Akik még nem tartanak ott, hogy megvallhassák érzéseiket annak, akit ezek a mindenkor egyforma, gyermekes mondanivalók nagyon is érdekelnek, – asszonyoké, akiknek titkuk van.
Gondoljunk hát bele, miben különbözünk mi annyira? Mindannyinkban ott a női jellem (vagy bennük a férfi jellem [vagy egyáltalán, miért lenne bármelyikőjüké is ez?]), hiszen nem csoda, most eszmélek rá! Ó, de csúnya dolog férfinak lenni! Leánynak lenni pedig nyomorúság. De nincs is ezen mit szégyellni. A fenti tézisek, habár meglehetősen szélsőséges sztereotípiával példáz, igazak, mindannyiunkra. Gyengeségem, gyengeségem, hiányzik az a Valaki, akinek beszélhetnék ezekről. Hjaj! Bárcsak a fő probléma az volna hogy nincs kinek beszélnem erről, hiszen ez a személy, nem egy Szerelem, nem egy barát, senki sem ki ajánlja magát. Hát még ha megfogalmazni tudnám. Gyenge vagyok, blogot írok. "Ki tudományát bohém költészetbe veti, Erebosz oltárán is áldoz" - mondják.
Lángolni fogok még, lángolok majd még sokáig, nem csuklok össze a teher alatt. Hiszen hogy is tehetném? A természet, melyet bölcsnek szoktunk nevezni, kinek sokféle katonára van szüksége, rendelkezik azzal a jó tulajdonsággal (hogy az-e, ki-ki döntse el maga, semleges maradok), hogy gondoskodik róla - azoknak, akiknek nagy ütéseket kell kiállaniuk, egy jótékony sokk-hatás, zsibbadtság segítségével ki is állják a rájuk mért sorsot, s valahogy hamarosan, amíg a fájdalom még friss, ne szökjenek meg a szüntelen állomáshelyükről. Ez a kábultság tart fogva engem is, már pár napja, habár soha nem találkoztam még hasonlóval: hát ne kérdezzétek, de egyszerűen tudom, érzem hogy így van. Ez a zsibbadás segít, segít hogy elvégezzem a teendőimet, hogy éljem tovább az életem, hogy megválaszoljam a kérdéseitek. Nem tarthat azonban ez - mint ahogyan semmi sem - örökké. Akkor majd, mit teszek?
Ne szeressetek, ne imádjon engem senki sem! Ki ezt eldönti, több mint valószínű hogy gondolatmenetének legokosabb, legértelmesebb strófáját szüli meg. Én még sem fogok nevetni, bosszankodok majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése