Incremental fixes

Távozó aktualitások között tengődöm, próbálván valami okosat írni most, ami semmiképpen se jön össze. 

Az az igazság, valamilyen szinten irtózom attól hogy fejtegessem, leirkáljam ide gondolataimat, s habár nagy vonzalmat érzek, mégis úgy gondolom, hogy ez szükségtelen, kínos. Amolyan mi a francnak. Talán túl "hipster" vagyok, öntudatlanul fennhéjázó egoista, aki azt képzeli hogy senki sem lehet olyan mint ő, mondhatni egy egyediség-fanatista. S mégis írok egy sablonos bejegyzést, amire rárakom a sablonos

szürke

betűszínemet hogy jól látszódjon a háttéren, ráteszem a sablonos minden bejegyzésre rárakott "all" címkét (IGEN ÍGY LEHET MEGNÉZNI AZ ÖSSZES BEJEGYZÉST HELÓ). Mert nincs kedvem, az az igazság.


Most is inkább azt írnám hogy "á a jó Q-nak van kedve ehhez" és bezárnám, itt hagynám a fenébe az egészet, hiszen ki olvasná el egyébként is, magamnak minek írnám le, és ha mégis valaki látná, azt gondolná hogy "jé, egy újabb NAGYON EGYEDI blog ahol a napi gondolatairól ír valaki". Mindegy, nekik (kiknek, haha) van az "Írok, zenére" fülecske.


Túl sok idézőjelet használok, iszonyatosan nyelvújító nyelvtan-náci vagyok, valahogyan valami szubtéri módon kielégít, amit megint csak vissza tudok vezetni a hipsterségre. 


Hogy miért agonizálok, értékelem magam, miért önkritikázok? Fogalmam sincs. Talán mert ismét itthon vagyok.

Itthon, egyedül. 

u.i.:  ki kell találnom egy új betűszínt