(olvasd lassan, magad elé szavalva némán, A ZENÉRE [mármint tényleg, ne nyomd ki az utolsó szóig, kérlek, higgy nekem!])
Távoli, rettegő sikolyok vesznek el a macska-csikorgó, -kövekkel borított, sorozatgyilkos lelkének fényességével rendelkező, labirintusszerű utcákon; egy átlagos este a korai Londonban. Nem mondhatni hogy lámpalázban égett volna bárm(/k)i is, azon a viktoriánus stílus megfoghatatlan fennköltségével rendelkező északnyugati utcán Rajta kívül. Vöröses hajfürtjei a rakoncátlan és fiatal istentagadó kombinált lázadásával és megszeppenésével tettek nagy ívben az etikett- és norma-szerű egyértelmű paktumokra, miszerint az elegancia s ápoltság dukál messze-tova. Mit számított volna az egyébként is?
Mit rendezetlen lobonca elvett, szofisztikált hölgyek erkölcsi pajzsának felszínét megrepesztő, valahol a smaragd, a baziliszkusz és a Közép-Afrikai mérgek zöldjének triumvirátusa közepén elhelyezkedő szempárja visszaadott. Gyilkos, hullámzó, szirénekkel dúsított, csábító mélységek. A régen elfeledett, sötét és istenkáromló titkokat őrző ősi templomok mohája. Rabul ejt, nem ereszt. Hah, látjátok?
- A tiszta és egyszerű igazság általában csak ritkán tiszta és sohasem egyszerű...
Suttogja, hallhatatlan, szavak helyett szemek, betűk helyett ajkak, s oda néz. ODA. Ez már annyira észveszejtő, meg sem rezdül, le sem reagálja, csak a pulzusa...újra...újra a csöndben; mint egy ütvefúró a fülében. Negyedrészt körbeforgunk...a szája félig nyitva, zihál halkan, de az átlagoshoz képest hangosan. Ha tél volna, biztos látszana. A mellkasa hullámzik. A szaglása használható még, legalább. Sajt - kifejezetten parmezán - illata lengi körbe a kis utcát, de már ez sem érdekli, pedig korábban. Meg egyébként is. Aztán hát.
Téboly! Téboly a tekintetében, bárki megesküdhetne később: "az a zöld lángolt, akár csak a kénköves pokol!" - mondanák ezt, s közben a sátántól való ösztönös, a kor korlátolt butaságából fakadó félelem aktív résztvevő volna. Egy mai, józanabb ember inkább a "bór-láng" kifejezést használná, hahá! Varázslatos dolog a kémia.
Remegő, a végelgyengülésre emlékeztető lépést tesz előrefelé, a tekintetét egy pillanatra elemelve a céljáról hogy szemügyre vegye, mi történik, és ugyanígy megállapítsa; semmi. Nyugodtabb perceiben a szemlélő talán azt is megfigyelné hogy milyen remarkabilisen csillan meg a gyutacsos lámpafény a harmadik ház, bal alsó ablakán. Ezen emlegetett fényforrás egyeduralmáért küzd még a közvetlenül, függetlenül az ablak alatt lustálkodó kétnapos pocsolya. Stabil forrást alkotnak ők, ma este a tűz elég erős, nem pislákol, nem lobog, csak fényesen és egyenesen áll, így alkotva meg a két tükröződést összefogva az utca egyetlen biztos pontját.
Újabb csoszogó mozdulatot tesz szembogárjai fókuszának irányába, közben szemléli tovább a horribile csendéletet.
Suttogja, hallhatatlan, szavak helyett szemek, betűk helyett ajkak, s oda néz. ODA. Ez már annyira észveszejtő, meg sem rezdül, le sem reagálja, csak a pulzusa...újra...újra a csöndben; mint egy ütvefúró a fülében. Negyedrészt körbeforgunk...a szája félig nyitva, zihál halkan, de az átlagoshoz képest hangosan. Ha tél volna, biztos látszana. A mellkasa hullámzik. A szaglása használható még, legalább. Sajt - kifejezetten parmezán - illata lengi körbe a kis utcát, de már ez sem érdekli, pedig korábban. Meg egyébként is. Aztán hát.
Téboly! Téboly a tekintetében, bárki megesküdhetne később: "az a zöld lángolt, akár csak a kénköves pokol!" - mondanák ezt, s közben a sátántól való ösztönös, a kor korlátolt butaságából fakadó félelem aktív résztvevő volna. Egy mai, józanabb ember inkább a "bór-láng" kifejezést használná, hahá! Varázslatos dolog a kémia.
Remegő, a végelgyengülésre emlékeztető lépést tesz előrefelé, a tekintetét egy pillanatra elemelve a céljáról hogy szemügyre vegye, mi történik, és ugyanígy megállapítsa; semmi. Nyugodtabb perceiben a szemlélő talán azt is megfigyelné hogy milyen remarkabilisen csillan meg a gyutacsos lámpafény a harmadik ház, bal alsó ablakán. Ezen emlegetett fényforrás egyeduralmáért küzd még a közvetlenül, függetlenül az ablak alatt lustálkodó kétnapos pocsolya. Stabil forrást alkotnak ők, ma este a tűz elég erős, nem pislákol, nem lobog, csak fényesen és egyenesen áll, így alkotva meg a két tükröződést összefogva az utca egyetlen biztos pontját.
Újabb csoszogó mozdulatot tesz szembogárjai fókuszának irányába, közben szemléli tovább a horribile csendéletet.
- Nem, nem, nem, nem, nem...nem nem nem, nem, nem! - Szűköli maga elé, akárcsak egy vonyító kutya vagy Prométheusz minden éjjel. Rettegése szinte kézzelfogható a picikét hűvös, de egyébként elviselhető éjszakában. Heveny, egy megkeseredett állat hangutánzóival kísért hányingerét leküzdve, lépéseket tesz ismét, immár cselekvés-láncba fűzve, de szaggatottan akár egy gőzzel üzemelt gépezet. A páni hitetlenkedéssel idáig sikeresen elszorított néma zokogástól rázkódva, lehajol, megfogja a számára legtökéletesebb alak holttestének csodás, bársony-fehér vállát, azonban itt megáll. Rettenetesen fél. Rettenetesen fél, hogy vajon mi várja az eleddig elvárhatóan és őrjítően csöndes, macskaköveken arccal fekvő lány másik oldalán. Lassan maga felé húzza a vállat, így fordítva a testet, mely furcsán bágyadt, mely furcsán nem reagál, mely furcsán hagyja magát, akár egy babzsák.....
Totális őrület. A világ magába omlik, ahogyan önmagát nem kímélve, arcát két kezével eltakarva vágódik hátra a hideg utcán, üvöltve zokogva; a látottak hatására. Ölelve fogadják magába a hűvös, kényelmetlen kövek, melyek több helyen is rettenetesen nyomják testét, miközben a vöröses-fekete, elviselhetetlen köd vihogva magába erőszakolja tudatát, fojtogatva, örök tébolyba borítva, sikítva, károgva gyömöszöli azt. Másodpercek töredéke alatt mosódik a valóság a képzelettel, ahogy a józanság által már nem vezérelt időérzéke könnyes búcsút vesz elméjétől. Az egyik pillanatban még arcába vájja körmeit, felszántva a bőrét - legalábbis vörös csíkokat hagyva a megkínzott felszínen, a következőben már a haját tépi, marokszámmal. S eközben a város mozdulatlan marad. Hogyan zokoghat hitetlenkedve az, aki nemrégen hidegvérrel, sakálvonyításra hasonlító öblös nevetéssel gyilkol?
Skizofrénia.
Totális őrület. A világ magába omlik, ahogyan önmagát nem kímélve, arcát két kezével eltakarva vágódik hátra a hideg utcán, üvöltve zokogva; a látottak hatására. Ölelve fogadják magába a hűvös, kényelmetlen kövek, melyek több helyen is rettenetesen nyomják testét, miközben a vöröses-fekete, elviselhetetlen köd vihogva magába erőszakolja tudatát, fojtogatva, örök tébolyba borítva, sikítva, károgva gyömöszöli azt. Másodpercek töredéke alatt mosódik a valóság a képzelettel, ahogy a józanság által már nem vezérelt időérzéke könnyes búcsút vesz elméjétől. Az egyik pillanatban még arcába vájja körmeit, felszántva a bőrét - legalábbis vörös csíkokat hagyva a megkínzott felszínen, a következőben már a haját tépi, marokszámmal. S eközben a város mozdulatlan marad. Hogyan zokoghat hitetlenkedve az, aki nemrégen hidegvérrel, sakálvonyításra hasonlító öblös nevetéssel gyilkol?
Skizofrénia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése