upbeat poetric 2

Vajon, mik voltunk mi? Egy kényes mezsgye
Színes szalaggal megjelölve. Testye,
Mint ezüst menetes kis varázslat,
Nézd, akár azt mondaná: "Bocsánat"!
Elhamarkodottan viseltél mindent,
Féltél, elbújtál az igazság elől.


Mégis, boldog volt az! Százszínű csokor,
Mint édes virág, hamis kikeletkor.
Szerelmünk poszméh volt, gyönge harmat,
Nem hittem volna, hogy ily sokáig
Talpon marad! Mint megannyi aprócska -
Pontosabban már negyvennyolc fiola.


E ora, gran finale! Mi dispiace,
Che non ero piú la migliore per voi,
Azért ismerjük el, próbálkoztam.
Szomorú história ez, s most:
Ocsmány, ragadós, tél-végi álmok!
Hagyjatok békén, pihennem kell, hamarost.

upbeat poetric 1

Egy táguló univerzumban élünk, ahol az én szerepem az alfa, akkor tiéd az ómega,
Egymás nélkül a semmi, míg együtt vagyunk minden, mégsem élünk enélkül, így lesz az egész; egy.


Mindent kifújó, lángokat temérdek parázzsá szétoltó, fellángoló, táv-lángoló, ezt úgy hívják lázadó láng-adó.
Tudod, hiszen az élet ajándék, és aki megtagadja magát még,
Úgy lészen kámpicsorodó, formálódó, viaszbábú, dörmögő, döngő dörgő medve-ölő.
Azaz más néven, vagy szétkürtölendő ezernyi temérdek enéven,
Közömbös tömegek közt fellelhető, atommag-menő, tengődő,  tespedő, neutron felhő teremtő-elvevő.
S ha mesémből kiunva - ÁLLJ! -, rájössz hogy petitely szét volnék zuhanva,
Sarkon fordulva, meglepő lábdobbal riadva, részegen tévútra térő, szétfejtő, midichlorián szintenként eltérő,
Volnék én. Hisz a távolban Tardis-ként zuhanva, ott látható,
az ábrándozó, macskává átváltozó, sufnibanánhámozó, mezsgye-gondoló álomorzó álmodozó.

fojtsatok meg mielőtt megfulladok

ja, na szóval ez egy "16 éves szarazélet" uncsipost.

Idáig bírtam tettetni azt hiszem. Tettetni, hogy jól vagyok. Nevetséges kis játékokba keveredni, színjátékokat játszani, koreográfiákat kitalálni, minden egyes alkalommal új módon mosolyogni, hogy még magamat is meggyőzzem; arról, hogy jól vagyok. Nem vagyok jól. Kurvaszarul vagyok.
Összeomlott a fal amit elkezdtem vakolgatni egymagam egy kiskét, talán mert nem építettem bele senkit, mint Kőműves Kelemen. Akkor, kiírom magamból, végre. Fogadjuk el hogy ez a helyzet most.

Kibaszottul hiányzik. Valószínűleg még mindig szerelmes vagyok. Megőrjít a tudat hogy nem lesz már semmi, semmi az égvilágon. Minden nap, eszembe jut többször is. Mit többször? Többször, többször mint ahány pont van a Mandelbrot-fraktálban. Rettenetesen, eszméletlenül. Annyira fáj, annyira kínos az egész, annyira idegen nekem most minden. Iszonyatosan rosszul érzem magamat. Annyira jó volt, annyira jól éreztem magamat benne, úgy megszoktam! Oly nagyon. És nem, nem érzem jól magam, nem vagyok kibaszottul szabad, nem minden kibaszottul jó, minden rohadtul szar. Bevallom, félek ettől, tagadom is talán jobb pillanataimban, de talán az én hibám is az egész valamennyire. Mert igen, ilyen vagyok, akkor látok a legtisztábban amikor a legrosszabbul vagyok.

De mikor felejtem el!? Mikor lesz már vége!? Mondja már el valaki, istenem.

Pár napja is, egyedül maradtam egy szobában, egy számítógéppel. Akaratlanul is megnéztem. Új képek, új események. Olyan boldog volt rajta, úgy mosolygott, és ez annyira fájt. Sírni tudtam volna, sírni tudnék, mit sírni, üvölteni, szűkölni. Talán a saját butaságom, de azért sem. Nem engedhetem meg a saját hülye képmutatásomnak, csalódnék magamban, talán. Nem is tudom már.


Fáj a tündérfonál, tudjátok? El se bírjátok képzelni ezt az érzést, nektek nincs ilyenetek, basszameg. Annyira egyedül vagyok.


És Te! Remélem már megsértődtél és ezért nem fogod ezt olvasni (bár mit is izgat ez az egész, idáig sem tudtam hogy olvasod), annyira haragszom rád! Annyira gyűlöllek, hogy ezt tetted velem. Szenvedj, szenvedj ahogyan én szenvedek, sőt, még jobban! Legyen neked rossz, legyen neked szörnyen rossz. Most még jobban forrong dühöm, azt hiszem, hogy még a vég után is rosszat csinálsz nekem, és rádöbbentesz a normalitás felé tett kísérleteim hiábavalóságára. Megbaszhatod, hogy nem tudtad elengedni annyira a saját "jaj de rosszul vagyok, kidobtam a párom"-od, hogy ne rúgj egy orbitálisat még a másikba, ne szentségtelenítsd meg teljesen az egyetlen helyet ahova még meri leírni a gondolatait és nem fojtja magába. Tűnj már el az életemből, miért kell újra meg újra megjelenned? Nincs már közünk egymáshoz.
Továbbá, ha a gondolataim valahogy eljutnak hozzád, lásd mekkora mártír fasz vagyok: Sajnálom, nem akartalak megbántani, komolyan.


Rühellek mindenkit, bazmeg.

Mindegy, ebből élünk most, ezt kell szeretni.


szia.