nem

hajnali négy óra, negyvenhat perc van. most értem haza, koszos vagyok, részeg vagyok, fáradt vagyok, hennás karral, jó volt.

kimerült vagyok, rettenetesen. legszívesebben bedőlnék az ágyba. minden egyes pillanatban, minden egyes betű után, új erőt kell öntenem a tagjaimba, meg kell erőszakolnom magamat hogy újra és újra és újra és újra és újra és újra és újra, újra, újra írjak, menjek tovább, vigyem tovább, lépjem tovább, fussak tovább, ha nem futok hát guruljak, vagy legalább vánszorogjak, esetleg, ó, igen, a törpejárás....

te, hogy vajon mi meddig folytatjuk ezt az egymásnak íródó posztokat a blogjainkon, én nem tudom (igen te, te, te, amikor arra gondolsz hogy vajon kinek szól ez, vajon nekem szól-e, igen, akkor neked szól, igen így van neked). valamilyen szinten élvezem. nyer egyfajta plátóiságot az egész. szörnyű alak vagyok, azonban te is az vagy.

"legszívesebben bedőlnék az ágyba" mondottam volt. de nem teszem. ehelyett itt írom ezt a bejegyzést. tudjátok miért nem? nem tudjátok, mert nem is ismertek. nem is értetek hozzám. azért teszem, hogy bebizonyítsam magamnak - mert bizony, én vagyok az, aki annyira sajnálni való hogy magának kell bizonygatnia; magáról -, bebizonyítsam, hogy igen is szabad akarattal rendelkezem. hogy én döntök, hogy az lesz amit én akarok, úgy lesz, pontosan úgy, se máshogy se másképp. talán ha megmutatom az elemi fáradtság ösztönének és a hányingernek és a fejfájásnak és a lélektépő őrlődésnek hogy én vagyok az úr, akkor talán, talán valóban én leszek az, aki parancsol, aki a főnök. győzködnöm kell magamat arról hogy erős vagyok, hogy képes vagyok bármilyen fontos lépést tenni bármilyen ügyben ajjj te jó istenem te jó jó jó isten már tördelni sincs kedvem atyaégsdvéélsdéls bár vajon tényleg át lehet verni bárkit is ezzel