upbeat poetric 2

Vajon, mik voltunk mi? Egy kényes mezsgye
Színes szalaggal megjelölve. Testye,
Mint ezüst menetes kis varázslat,
Nézd, akár azt mondaná: "Bocsánat"!
Elhamarkodottan viseltél mindent,
Féltél, elbújtál az igazság elől.


Mégis, boldog volt az! Százszínű csokor,
Mint édes virág, hamis kikeletkor.
Szerelmünk poszméh volt, gyönge harmat,
Nem hittem volna, hogy ily sokáig
Talpon marad! Mint megannyi aprócska -
Pontosabban már negyvennyolc fiola.


E ora, gran finale! Mi dispiace,
Che non ero piú la migliore per voi,
Azért ismerjük el, próbálkoztam.
Szomorú história ez, s most:
Ocsmány, ragadós, tél-végi álmok!
Hagyjatok békén, pihennem kell, hamarost.

upbeat poetric 1

Egy táguló univerzumban élünk, ahol az én szerepem az alfa, akkor tiéd az ómega,
Egymás nélkül a semmi, míg együtt vagyunk minden, mégsem élünk enélkül, így lesz az egész; egy.


Mindent kifújó, lángokat temérdek parázzsá szétoltó, fellángoló, táv-lángoló, ezt úgy hívják lázadó láng-adó.
Tudod, hiszen az élet ajándék, és aki megtagadja magát még,
Úgy lészen kámpicsorodó, formálódó, viaszbábú, dörmögő, döngő dörgő medve-ölő.
Azaz más néven, vagy szétkürtölendő ezernyi temérdek enéven,
Közömbös tömegek közt fellelhető, atommag-menő, tengődő,  tespedő, neutron felhő teremtő-elvevő.
S ha mesémből kiunva - ÁLLJ! -, rájössz hogy petitely szét volnék zuhanva,
Sarkon fordulva, meglepő lábdobbal riadva, részegen tévútra térő, szétfejtő, midichlorián szintenként eltérő,
Volnék én. Hisz a távolban Tardis-ként zuhanva, ott látható,
az ábrándozó, macskává átváltozó, sufnibanánhámozó, mezsgye-gondoló álomorzó álmodozó.

fojtsatok meg mielőtt megfulladok

ja, na szóval ez egy "16 éves szarazélet" uncsipost.

Idáig bírtam tettetni azt hiszem. Tettetni, hogy jól vagyok. Nevetséges kis játékokba keveredni, színjátékokat játszani, koreográfiákat kitalálni, minden egyes alkalommal új módon mosolyogni, hogy még magamat is meggyőzzem; arról, hogy jól vagyok. Nem vagyok jól. Kurvaszarul vagyok.
Összeomlott a fal amit elkezdtem vakolgatni egymagam egy kiskét, talán mert nem építettem bele senkit, mint Kőműves Kelemen. Akkor, kiírom magamból, végre. Fogadjuk el hogy ez a helyzet most.

Kibaszottul hiányzik. Valószínűleg még mindig szerelmes vagyok. Megőrjít a tudat hogy nem lesz már semmi, semmi az égvilágon. Minden nap, eszembe jut többször is. Mit többször? Többször, többször mint ahány pont van a Mandelbrot-fraktálban. Rettenetesen, eszméletlenül. Annyira fáj, annyira kínos az egész, annyira idegen nekem most minden. Iszonyatosan rosszul érzem magamat. Annyira jó volt, annyira jól éreztem magamat benne, úgy megszoktam! Oly nagyon. És nem, nem érzem jól magam, nem vagyok kibaszottul szabad, nem minden kibaszottul jó, minden rohadtul szar. Bevallom, félek ettől, tagadom is talán jobb pillanataimban, de talán az én hibám is az egész valamennyire. Mert igen, ilyen vagyok, akkor látok a legtisztábban amikor a legrosszabbul vagyok.

De mikor felejtem el!? Mikor lesz már vége!? Mondja már el valaki, istenem.

Pár napja is, egyedül maradtam egy szobában, egy számítógéppel. Akaratlanul is megnéztem. Új képek, új események. Olyan boldog volt rajta, úgy mosolygott, és ez annyira fájt. Sírni tudtam volna, sírni tudnék, mit sírni, üvölteni, szűkölni. Talán a saját butaságom, de azért sem. Nem engedhetem meg a saját hülye képmutatásomnak, csalódnék magamban, talán. Nem is tudom már.


Fáj a tündérfonál, tudjátok? El se bírjátok képzelni ezt az érzést, nektek nincs ilyenetek, basszameg. Annyira egyedül vagyok.


És Te! Remélem már megsértődtél és ezért nem fogod ezt olvasni (bár mit is izgat ez az egész, idáig sem tudtam hogy olvasod), annyira haragszom rád! Annyira gyűlöllek, hogy ezt tetted velem. Szenvedj, szenvedj ahogyan én szenvedek, sőt, még jobban! Legyen neked rossz, legyen neked szörnyen rossz. Most még jobban forrong dühöm, azt hiszem, hogy még a vég után is rosszat csinálsz nekem, és rádöbbentesz a normalitás felé tett kísérleteim hiábavalóságára. Megbaszhatod, hogy nem tudtad elengedni annyira a saját "jaj de rosszul vagyok, kidobtam a párom"-od, hogy ne rúgj egy orbitálisat még a másikba, ne szentségtelenítsd meg teljesen az egyetlen helyet ahova még meri leírni a gondolatait és nem fojtja magába. Tűnj már el az életemből, miért kell újra meg újra megjelenned? Nincs már közünk egymáshoz.
Továbbá, ha a gondolataim valahogy eljutnak hozzád, lásd mekkora mártír fasz vagyok: Sajnálom, nem akartalak megbántani, komolyan.


Rühellek mindenkit, bazmeg.

Mindegy, ebből élünk most, ezt kell szeretni.


szia.

kis körmölvény

Hihetetlen. Rám tört a felismerés. 

Míg ő átesett egy csodálatos jellem-, karakter- és viselkedésfejlődésen mellettem, valójában én a két év alatt, nem kaptam semmit! Semmit az ég világon, csak szép emlékeket. Eszméletlen, tudom, felfoghatatlan még magamnak is, mert annyira szánalmas volna ha kiderülne hogy mégis így van. De nem lehet máshogy! Az imént gondolkodtam hogy mit kaptam tőle, miben lettem más, miben lettem jobb. SEMMIBEN. SEMMIT NEM KAPTAM. Még egy kurva zenekart se, amit szeretnék, egy rohadt jellempontot vagy egy kibaszott akármit, ami kulturálisan/bárhogyan a fejlődésemre szolgált volna. 

Haragos vagyok, egy kicsit. Persze minden szép volt, jó volt az a két év. De hogy ennyire elvakult lettem volna, hogy nem ismerem fel, hogy szellemileg ilyen mértékben szegényes volt számomra ez a kapcsolat, ez megdöbbent. Engem kihasználtak, igaz, nem szándékkal, de mégis így tették. Rosszul esik, most azért.

Jól kibasztak velem.

You would have loved who I used to be.

Banyek

Fú basszus, le kéne állnom. Ezzel a szemétláda, "mindenki gyökér csak én nem, a közélet egy szar, minden szar, iszonyatosan jól tudom mert szuper okos vagyok, te meg egy idióta; rohadtul nagy társadalomkritikám van, a társadalom egy szar dolog, te ezt nem érted, kivet az idióta társadalom, blabla" világnézettel. Tényleg, nagyon szeretnék, higgyétek el!

Ehhez viszont jobb hangulatra, világosabb gondolatokra van szükségem, azt meg nem osztogatják ingyen egy olyan - sacc/kábé - 3 hete.

Rossz kedvem van.

Na de falloszt! Kit izgatol eme földi béklyók vagy ama szomornak hívott humáni pusztaság.

Tudod, a világ nem áll meg mikor alszol, csak Te esel ki belőle

BAMM. Így robbantanám bele gondolataim agymasszáját ide a hamiskás fehérnek tűnő bejegyzésablakba, csendben, írástalanul, nem kéne írnom semmit. Hullámhosszaim annyira kaotikusak, annyira sötétek és hidegek, akár a Sigma-G univerzumszéli galaxis. Ezek már nem is gondolatok, hanem egy tömény, összetett érzés, amelyet más agyára eresztve blokád alá vonnám szürkeállományát az elülső agylebenyét szétrobbantva, átvéve az uralmat egész tudata fölött. Akaratokat döntene, lelkeket törne gerincbe, szellemek kaparnák sikítva a falat attól a megmagyarázhatatlan, eszméletlen tömegű összességtől amit ilyenkor érzek. S mint lélekhárfán játszó párkák sírnák bele nevét a névtelen jelenések az égbe, rettegve, félve: "Isten, ments meg minket!"

Nem kéne írnom, semmit, semmit sem írnék, csak maga ide-jelenne elején és végén cikornyázva, feketénél feketébben, nérói jellemmel, ikaroszi nagyravágyással, egy örökségére váró és haragvó Damien.


Való igaz, inspirál a semmi, azt hiszem. Így van. Nevetséges, ijesztően tapasztalom hogy egyszerűen vonz a rosszkedv. Minél nagyobb a semmi, annál jobban inspirál. Minél többet történik (a semmi, semmi, semmi), annál többet gondolkodok róla, és annál többet gondolok. Megdöbbentő felfedezéseim vannak az elmúlt pár napban magam felé. Undorodom magamtól hogy mekkora objektivitásra vagyok képes, hogy mennyire racionális, kíméletlen és reális tudok magammal lenni. Annyira rossz így nekem, miért teszem hát?




S a társadalom tovább romlik. Nesztelenül, halkan, minden előjel nélkül, folyamatosan. Tudod, a világ nem áll meg mikor alszol, csak Te esel ki belőle.

baszd meg.

愛

Szavakban egyszerűen kifejezni képtelen vagyok e két részletnek gyönyörűségét. Annyira, annyira, annyira. Mindent megtestesít ami gyönyörű, ami szép, ami szomorú, ami bánatos, ami tökéletes, ami sejtelmes, ami baljóslatú, ami közönséges, ami kiváló, ami kétségtelen, ami kétségbe vonható, ami melankolikus, ami  élénk, ami sírva fakaszt és ami nevetésre kelt. 

------------------------------------------

Fogalmam sincs mit mondhatnék még, mit írhatnék mást, a forradalmár szellememet elnyomja az abszolutizmusom. várom a holnapot.

Árvíztűrő Tükörfúrógép

I can't stop this feeling I've got.

Furán érzem magam, furán, össze-vissza vagyok zavarva. De csak mert annyira más, ilyen rövid idő alatt, olyan sok minden. Minden szétszakadt amit magam köré ácsoltam, de buta voltam, mert fából volt, fiatal fából és elrágta a szú. Aztán itt maradtam a nagy semmivel, zsebeim franccal töltve, szám csordultig üresség-cukorkával. Ahol idáig egy nagy ösvény volt, ott mostanra gaz van, a hágó beomlott, a kanyon medencévé vált.


Jaj, félreértetek, ti buták...nem vagyok rosszul, egy cseppet sem! Nem tudom leírni. Egyszerűen csak más, annyira más - csak hogy ismételjem önmagam. Habár sok mindent elvesztettem, kaptam egy kis vésőt, és egy kis kalapácsot, hogy kivéshessem kőszívem új alakját; ami szebb, jobb és erősebb mint a régi. Igen!


Megdöbbentő milyen furcsán működik az ember, nem igaz? Mennyire bonyolult néha és olykor mégis milyen egyszerű. Kellett ez a hétvége, szükségem volt rá hogy tovább tudjak lépjek, mert úgy érzem sikerült, visszagondolok, csodálkozva konstatálom hogy nem jut eszembe, mikor gondoltam utoljára a....rá. Vicces, öt napja jól érzem magam. Köszönöm nektek, és főként köszönöm neked, Neked - jobbára csak Neked -, Mindent, kedvességed, hovatovább hogy megértő vagy, és CSODÁS.


Szóval elindultam egy új úton. Rögös lesz, nehéz, még nem nagyon látom merre kéne mennem, adj/adjatok még pár napot, türelemben, hogy magam lehessek kötöttségek nélkül és minden rendben lesz. Ígérem.

Jól vagyok! Istenem, igen! Annyira jó.

csinos vagy!

hogy én mennyire rühellem a családomat. eszméletlen. kurvaszarul érzem magam velük. jézusom. fasz kivan.

Dr. Strangelove

Dr. Strangelove

Kicsit furán vagyok. Nem is igazán tudom mit gondoljak. Itthon ülök egyedül, fogalmam sincs min filózzak, vagy hogyan. Na jó, szóval: Egyedül érzem magam, meg nem is érzem egyedül magam. Próbálom találni itt a szinonimákat, de csak ismételgetni tudnám előző szavaim.

Azt hiszem hogy hagyom most a logikát egy kicsit, had folyjon minden magától, nincs kedvem fontosnak érezni magamat, kicsit csak sodródnék az árral, nem akarok idegeskedni semmin, ne tekintsen engem senki fontosnak, faszom, csak kérlek titeket, hogy szórakozhassak kicsit. Engem nem érdekel, ki énekel jobban, ki okosabb, ki szebb, nem érdekelnek, hagyjanak engem békén ezekkel, nem érdekel ki mit mond, csak szeressenek, visszaszerethessek, igyanak rám, én is igyak másokra, zenéljen valaki velem, zenélhessek valakikkel. Szarják le milyen vagyok, én is leszarom magam. Ennyi. Semmi cicoma, semmi körmönfont fogalmazásmód.

U.I.:  Röhögve jöttem most vissza ezért a zuhanyból, de akkor se jut más eszembe mint az a Tankcsapda szám: "nem kell levél, nem kell bélyeg, hagyjátok hogy békén éljek..." 

úgy érzem nem voltam még ilyen szarul. Vele álmodtam. a rohadt picsába. nagyon hiányzik.... 

Ékezet

Vetodj jobbra, mint egy marionettbabu, vetodj balra. Tedd amit mondanak, jatsszad a jatekot amit megkovetelnek toled. Teljesits, teljesits te balga robot, nincs pihenes mig robogsz, mig a damilok el nem szakadnak. Vegtagjaid damiljai. Mit tehetnel, egyebkent is.


Hiszen mar ekezeted sincsen.

Fáradt

insignificant lives.

Incremental fixes

Távozó aktualitások között tengődöm, próbálván valami okosat írni most, ami semmiképpen se jön össze. 

Az az igazság, valamilyen szinten irtózom attól hogy fejtegessem, leirkáljam ide gondolataimat, s habár nagy vonzalmat érzek, mégis úgy gondolom, hogy ez szükségtelen, kínos. Amolyan mi a francnak. Talán túl "hipster" vagyok, öntudatlanul fennhéjázó egoista, aki azt képzeli hogy senki sem lehet olyan mint ő, mondhatni egy egyediség-fanatista. S mégis írok egy sablonos bejegyzést, amire rárakom a sablonos

szürke

betűszínemet hogy jól látszódjon a háttéren, ráteszem a sablonos minden bejegyzésre rárakott "all" címkét (IGEN ÍGY LEHET MEGNÉZNI AZ ÖSSZES BEJEGYZÉST HELÓ). Mert nincs kedvem, az az igazság.


Most is inkább azt írnám hogy "á a jó Q-nak van kedve ehhez" és bezárnám, itt hagynám a fenébe az egészet, hiszen ki olvasná el egyébként is, magamnak minek írnám le, és ha mégis valaki látná, azt gondolná hogy "jé, egy újabb NAGYON EGYEDI blog ahol a napi gondolatairól ír valaki". Mindegy, nekik (kiknek, haha) van az "Írok, zenére" fülecske.


Túl sok idézőjelet használok, iszonyatosan nyelvújító nyelvtan-náci vagyok, valahogyan valami szubtéri módon kielégít, amit megint csak vissza tudok vezetni a hipsterségre. 


Hogy miért agonizálok, értékelem magam, miért önkritikázok? Fogalmam sincs. Talán mert ismét itthon vagyok.

Itthon, egyedül. 

u.i.:  ki kell találnom egy új betűszínt

És ezt jól jegyezd meg

Kínos

Az élet fertő.


Tehetetlenül figyelsz, figyelsz ahogy az életed tovaúszik, ahogy minden szép és jó elsuhan, ahogyan szétreped a stabilitás mint egy öreg vekker. Te csak figyelsz. Nem tehetsz semmit. Bármelyik pillanatban bármi jó véget érhet a legkisebb önhibád nélkül, a legkisebb ballépés nélkül, a legkisebb rossz gondolat nélkül. És te ottmaradsz egyedül.


Meg kell értened fiú, hogy az élet fogaskerekei, ez a rettenetesen bonyolult biomechanizmus nélküled is pörög,hajt tovább. Duzzad, terjed, terebélyesedik mint egy szörnyű fekély, ami nem elég okos ahhoz hogy észrevegye hogy saját magát teszi tönkre és mindent maga körül.
Nem számít hogy mi történik veled, hogy hogyan megy tönkre az életed.

------------------------------------------------------

Végleges véget ért valami az életemben.


Egyszerűen kinevettem volna azt aki elém áll annak a lehetőségével hogy a stabil boldogságból másfél nap alatt a rideg, világűr egyedüllétbe kerüljek, semmi nélkül. "Ilyen nem történhet!" - nevettem volna.
Félek. Mi lesz most, mi lesz így két év után? Miért nem adtak egy kis időt hogy összepakolhassak, felkészíthessem magamat az útra? Hogy elbúcsúzzak Tőle, elbúcsúzzak az ismeretségektől, viszlátot intsek a jól ismert falaknak, a jól ismert sarkoknak, az ágynak amiben oly sokat aludtam. A kis szekrénynek. Kegyetlen ez a világ. Ki lettem dobva mint egy átjáró, egy valaki, aki bekönyörögte magát pár napra és túl sokáig, akarat ellenére maradt ott. Mindegy. Szép két év volt, és most félek. Nem akartam volna hogy véget érjen, főként, nekem jó volt így. Ijesztő az érzés, ahogyan megkérdőjelezem a saját beszámíthatóságomat - "vajon annyira idillikus helyzetben éreztem magam, hogy nem vettem észre a jeleket? Hülye voltam, elvakult?". Nem, nem voltak jelek.


Csillagokhoz imádkozom, hullócsillagok elhaló fényéhez, meteorok elhaló porhüvelyéhez. Hogy miért? A csillagok múlt és elmúlás nélkül fénylenek újra, és újra...megmutathatnák hogyan tartson valami sokáig. A hullócsillagok gond és vesződés nélkül utaznak tova, újra, és újra....megtaníthatnák hogyan kell tovább lépni. A meteorok minden nap, minden éjjel újra és újra lezuhannak a számukra ismeretlen vidékre, ott maradnak, elveszve.....megtaníthatnának hogyan kell elfogadni az elmúlást.
Az istenekhez imádkozom amikor nem merek éjjel elaludni.


El sem tudjátok képzelni mennyire rettegek hogy most mi lesz velem. Mihez fogok most kezdeni? Mindent elvesztettem. Most...most....most....


Félek.
Sírok...sírok...