(BELE SE OLVASS HA NEM HALLGATOD! gy.k.: ismételd újra és újra amíg olvasol, de lehetőleg egy tempóban haladj a zenével.)
Tán az angyalok küldték közénk és a Föld zárta le újra útjait, mit aztán később távozásunk során törölte le lecsorgó könnycseppként az arra járó idegen. Hogy mi volt az? Talán csak Ők tudják, maguk a Teremtők.
" - Ők Ők Ők! - "
Károgva ismételte az a fránya varjú, az a rettegett, a fekete, a sötét, a háromszemű. Neked bizonyára feltűnt milyen furcsa hangú madár volt az. Hadd írom le jobban. Hamis, recsegő, torkaszakadt, bosszús hang az, amolyan valóban varjús. Mint az éjszaka.
---------
Világéletemben szerettem írni, mióta csak az eszemet tudom. Valójában, nem tudnám megmondani hogy miért kezdtem, milyen indíttatásból, mikor, hol. Én mindig is írtam. Számomra ez az ambrózia, a győzelem, az Olümposz trónja, Odüsszeusz győzelme a nimfa fölött és a Berlini Fal lebontása.
Szórakoztatni? Ó szórakoztatni valószínűleg senkit sem szórakoztatok vele, hiszen kit érdekelne egy amúgy jellegtelen jellem szürkésnek mondható körmölvénye a hasonlóan semmitmondó fejének még érdektelenebb gondolatainak egyáltalán nem érdekes materializálódása? Na látjátok. Írok csak inkább tovább, magamnak, a zenére.
Zenére írni egyszerűen fantasztikus, tudjátok? Az elme....Várjunk csak....
" - Várjunk! Várjunk, várjunk..... - "
Újra szólaltatta hangját az az átkozott, dühítő varjúmadár, ki vargja irányítása nélkül felelőtlen szabadságban tengette maradék csenevész életét, hiszen a kalitkából nem szállhatott el. A kalitka felé pedig azok a bizonyos vérgőztől bűzös barbárok közeledtek. Ártatlanokat nem kímélve - sem ahogy gyermekeket, szülőket, anyákat, apákat, nagyszülőket, dédszülőket, kiskutyákat - vágták keresztül magukat a magasított emelvényig, ahol a személy és a varjú várta őket. No ha pedig ennyi állaton és emberen keresztülvágták magukat miért állnának meg éppen a meglehetősen elnagyolt munkával elkészített, sebtiben összeeszkábált, féregrágta, korhadt falépcsők előtt?
---------
Az írás egy habitus, automatán önműködő járó-beszélő szerves légzőlény (néha Bob-nak hívom. Most mi van?). Vajon az anyák hasonlóképpen érzik magukat mikor öntudatlanul is de a gyermekükkel foglalatoskodnak, mikor bámulják őket önkéntelenül, simogatják őket, a karjaikba veszik? Oly kevés idő maradt az írásra, oly kevés idő a kreativitásra, az önkéntelen művészetre. Főleg most hogy mosdatlan, műveletlen vadbarmok közelítenek felém, kikről az intelligencia hiánya úgy süt mint a Délföldi dupla-veretes, agyon fényezett bronzpajzson a Jáde-szigeteki nyár közepi napsütés. És ezekből egy egész horda.
Hátralévő másodperceim száma. Úgy ötre saccolom. Nem. Tizenegy, legyen tizenegy, azt a számot mindig is utáltam (Ne feledd! Ellenségeid, utálataid tárgyát és az általad nemszeretett dolgokat mindig válaszd előre, hisz így később kisebb a baj, hogy fejeden ne főjön a vaj!).
Figyeljétek azt, azt, ott elől! Nem, mondom elől! A másikat, na! A félfülűt! Hogy fröcsög a nyál a szájából.
---------
A magasított emelvény királya, tekintetében enyhe félsszel tekintett alá a majd másfél méter mélységbe ahol a (vérgőztől bűzös) barbárok elkezdtek felkapaszkodni nemesi trónusára.
" - Akkor hát...Halálra fel!"
"- Fel, fel, fel!"
Kiáltotta Ő s madara, karjait kitárva, fejét felemelve, szemét behunyva, várva a Mennyországra.
A Mennyország helyett azonban csak egy többhajtásos acélból készített csatafejsze várta, mely játszi könnyedséggel szakította át először nyakának szövetét, később az inakat, darabokra tépve a nyakizmokat, hogy utat nyerjen magának a méltán féltett ütőérhez. Amely aztán úgy pendült el mint a gyermek játékhárfáján a leggyengébb, legkisebb húr - amit a legvégén rak fel mindig a készítő, és mivel sorozatban gyártja ezeket a kis hangszereket, már nagyon elege van és nagyon nemtörődöm. Vére, mint egy karmazsinvörös patak ömlött a földre; mint ahogy eközben gyomrának és hasfalának meglehetősen gusztustalan és savas tartalma, hiszen ne felejtsük el, nem csak egy barbárnak van fejszéje. Azt mondják hogy a halál gyorsan eljön, csak pár pillanatig fáj. Ha pedig levágják a fejet, addig sem. Alliser nem így gondolta, amikor éppen a torkában félig megakadt hatalmas fejszével, fejét félig oldalra billentve (hogy máshogyan tehette volna félig levágott fejével) borult bele a saját hányadékából, gyomorsavából, beleiből és testének különböző nyáktermékeinek különös elegyéből létrejött pocsolyába. Sőt, meglehetősen rossz érzés volt. Aki a fentebbi "nagy igazságokat" kitalálta, az bizony jó nagy hülye volt, hiszen Alliser utolsó gondolata sem a megváltás volt.
Hanem hogy mennyire fáj, hogy a bakancs nem törte be először a koponyáját.
Így ért véget Vörös-csuhás Alliser, az Őrült Szónok élete.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése