Arrival of the Storm (MUSIC PROJECT!)

(EZT NE OLVASD EL A ZENE NÉLKÜL! gy.k.: indítsd el mielőtt olvasol, inkább felolvass magadban, mint elolvass. Megközelítően ügyelj, hogy az olvasás a számmal együtt érjen véget.)

   

   Elveszett gyermekek sírásának keserűségéből születtek s végül a tehetetlenek és magukra hagyottak roppant szomorúságából hunytak el.

--------

   Veszendőbe menő életek kétségbeejtő zuhatagaként ömlött róluk a sóbűzös izzadtság-permet. Tagadhatatlan tudatosságú tarantula tengerek tipródtak tova a tajtékzó, tüskés tájékon míg tivornyázó tohonya tisztviselők tagadhatatlanul törekvő tendenciára titulált titulusban tébláboltak a tiltakozó, tapasztalatlanságban tengődő talpasaik társaságában, a tikkasztó tavaszi..........Ja, nem is tavaszi volt az. Hanem nyár közepe. És sivatag.

                                          --------

   A láthatóan gyéren összeeszkábált, felismerhetetlenségre szikkadt facsenevészekből álló kis házikó meglehetősen baljóslatú volt aznap. Már ha azt mondhatjuk hogy aznap. Másnap? Tegnap? Azelőtt? Azután? Lehetetlen volt megállapítani az időpontot a folyamatos hőségben és a fényben, amit éjjel és nappal is szolgáltatott a sztratoszféra két, megdöbbentően erős és narancssárgás fényű napja. Meg egyébként is, ki tartotta volna észben? Az a pár szerencsétlen, kik még mozgolódva, nyögdécselve aszalódtak a kiszáradt földön? Bőrük hangosan sercegett a tűzforróra hevült homokkövön, miközben arra vártak hogy elégessék őket (ironikus, nemde?). Megdöbbentően sokáig bír szenvedni az ember még kérgesre sült fedőhámmal is mielőtt meghal - jöhettek rá.

--------

   Aztán ott voltak a vörösek. A megállás nélkül kántálók a hatalmas halotti máglya körül. Egy kegyetlen új isten papjai voltak ők. R'hllor, a Tűz Ura, a Fényhozó, az Egyetlen, az Igazságos, a Lángmester. Körbefogták a hatalmas méretű tüzet, melyben az Istennek áldozottak éppen a kárhozatuk felé égtek, sikoltva. Hogy aztán örökké égjenek R'hlorr tüzén, R'hlorr poklában. Milyen felesleges halál. De azok a papok, csak kántáltak! Egyre csak kántáltak!

"R'hllor! 

Tűz! A mindent elemésztő és a fejlődés hozója! 

R'hllor! 

Az Apokalipszis Lovasa és a Pokol megtisztító ajándéka! 

R'hllor! 

Minden végzete! 

R'hllor! 

Minden kezdete! 

R'hllor! 

Halhatatlan kör, a főnix szíve, változás hírnöke! 

R'hllor!"

   Karmazsin szemük őrült tüze nem csak bámulta a tüzet. Egybeolvadt azzal, szinte felfalta azt, mint az éltető nektárt, az ambróziát. Pernye hullott rájuk. Emberek pernyéje. Egy külső szemlélő számára még groteszkebbé tehette a jelenetet a tudat, hogy a halálra válókra hullik az előttük meghalt társaik volt-nincs nyakszirtje, vagy pedig testének és szervezetének más darabjai. Az elmúlás és a káosz tudata őrjítő volt, ahogyan a papok hajlongó mozgása és kántálása is. Hullámokban tört fel a pánik és a rettenet természetfeletti érzése, ahogyan az őrült tűzisten tisztelői belehevültek megszakíthatatlan rituáléjukba. A hatalmas, elborzasztóan nagy halotti máglya tüze mintha megelevenedett volna, saját, brutális táncát lejtette mint egy élő, lélegző organizmus, mely immár nem csak a tűz, hanem R'hllor, a Tűz inkarnációja. Én mondom Neked, nevetett, nevetett az a tűz, amikor rávetették az újabb adag pokoli, romlott ajándékot.  Aztán minden gyorsult.

"Harag, düh, őrjöngés, dühöngés! 

R'hllor!

Lobbantsa lángra a távoli, széles világot! 

R'hllor!

Az élet és halál lángoló keze! 

R'hllor!

Hamvassza el a lélegzetet! 

R'hllor!

Táncoló árnyak és leszálló pernye! 

R'hllor!

Add át a lobogó tudást! 

R'hllor!

Emészd el az árulókat! 

R'hllor!

A végzet harangja! 

R'hllor!
Vizsgáld át temérdek földünk! 

R'hllor!
Emészd el féktelen világunk! 

R'hllor!
Távozzunk ez anyátlan létből! 

R'hllor!
Tégy magadévá minket! 

R'hllor!
Mi a végzetbe követünk majd! 

R'hllor!
Elevenítsd meg a lángokat! 

R'hllor!
Láttasd velünk a valóságot! 

R'hllor!
Védj meg minket az igaztalantól! 

R'hllor!
Távozzunk a tűzön át! 

R'hllor!

Éltesd velünk a látatlant!
R'hllor!
Gyilkolj velünk hitetlent!
R'hllor!
Támadjon fel az ősi tűz!
R'hllor!
Szegjen meg minden bűn!
R'hllor!
Mi pedig követünk majd."

   Aztán nem maradt semmi sem. Se csönd, se nesz, se motorászás. Se kacaj, se sírás. Se hang, se némaság. Se tisztelet, se barátság. Se neszezés, se tisztaság. Se papok, se királyság. Se hullák, se paráznaság. Se égetés, se máglyák. Se fény, se sötétség. Se élet.

S így múlt el a világ, melyet mind ismertünk.

Vége

                             

Pause to ask and get it tried

A Cantenbury szónok (MUSIC PROJECT!)

(BELE SE OLVASS HA NEM HALLGATOD! gy.k.: ismételd újra és újra amíg olvasol, de lehetőleg egy tempóban haladj a zenével.)

Tán az angyalok küldték közénk és a Föld zárta le újra útjait, mit aztán később távozásunk során törölte le lecsorgó könnycseppként az arra járó idegen. Hogy mi volt az? Talán csak Ők tudják, maguk a Teremtők.

" - Ők Ők Ők! - "

Károgva ismételte az a fránya varjú, az a rettegett, a fekete, a sötét, a háromszemű. Neked bizonyára feltűnt milyen furcsa hangú madár volt az. Hadd írom le jobban. Hamis, recsegő, torkaszakadt, bosszús hang az, amolyan valóban varjús. Mint az éjszaka.

---------

Világéletemben szerettem írni, mióta csak az eszemet tudom. Valójában, nem tudnám megmondani hogy miért kezdtem, milyen indíttatásból, mikor, hol. Én mindig is írtam. Számomra ez az ambrózia, a győzelem, az Olümposz trónja, Odüsszeusz győzelme a nimfa fölött és a Berlini Fal lebontása.

Szórakoztatni? Ó szórakoztatni valószínűleg senkit sem szórakoztatok vele, hiszen kit érdekelne egy amúgy jellegtelen jellem szürkésnek mondható körmölvénye a hasonlóan semmitmondó fejének még érdektelenebb gondolatainak egyáltalán nem érdekes materializálódása? Na látjátok. Írok csak inkább tovább, magamnak, a zenére.

Zenére írni egyszerűen fantasztikus, tudjátok? Az elme....Várjunk csak....

" - Várjunk! Várjunk, várjunk..... - "

Újra szólaltatta hangját az az átkozott, dühítő varjúmadár, ki vargja irányítása nélkül felelőtlen szabadságban tengette maradék csenevész életét, hiszen a kalitkából nem szállhatott el. A kalitka felé pedig azok a bizonyos vérgőztől bűzös barbárok közeledtek. Ártatlanokat nem kímélve - sem ahogy gyermekeket, szülőket, anyákat, apákat, nagyszülőket, dédszülőket, kiskutyákat - vágták keresztül magukat a magasított emelvényig, ahol a személy és a varjú várta őket. No ha pedig ennyi állaton és emberen keresztülvágták magukat miért állnának meg éppen a meglehetősen elnagyolt munkával elkészített, sebtiben összeeszkábált, féregrágta, korhadt falépcsők előtt?

---------

  Az írás egy habitus, automatán önműködő járó-beszélő szerves légzőlény (néha Bob-nak hívom. Most mi van?). Vajon az anyák hasonlóképpen érzik magukat mikor öntudatlanul is de a gyermekükkel foglalatoskodnak, mikor bámulják őket önkéntelenül, simogatják őket, a karjaikba veszik? Oly kevés idő maradt az írásra, oly kevés idő a kreativitásra, az önkéntelen művészetre. Főleg most hogy mosdatlan, műveletlen vadbarmok közelítenek felém, kikről az intelligencia hiánya úgy süt mint a Délföldi dupla-veretes, agyon fényezett bronzpajzson a Jáde-szigeteki nyár közepi napsütés. És ezekből egy egész horda.

Hátralévő másodperceim száma. Úgy ötre saccolom. Nem. Tizenegy, legyen tizenegy, azt a számot mindig is utáltam (Ne feledd! Ellenségeid, utálataid tárgyát és az általad nemszeretett dolgokat mindig válaszd előre, hisz így később kisebb a baj, hogy fejeden ne főjön a vaj!).

 Figyeljétek azt, azt, ott elől! Nem, mondom elől! A másikat, na! A félfülűt! Hogy fröcsög a nyál a szájából.

---------

  A magasított emelvény királya, tekintetében enyhe félsszel tekintett alá a majd másfél méter mélységbe ahol a (vérgőztől bűzös) barbárok elkezdtek felkapaszkodni nemesi trónusára.

" - Akkor hát...Halálra fel!"

"- Fel, fel, fel!"

Kiáltotta Ő s madara, karjait kitárva, fejét felemelve, szemét behunyva, várva a Mennyországra.

A Mennyország helyett azonban csak egy többhajtásos acélból készített csatafejsze várta, mely játszi könnyedséggel szakította át először nyakának szövetét, később az inakat, darabokra tépve a nyakizmokat, hogy utat nyerjen magának a méltán féltett ütőérhez. Amely aztán úgy pendült el mint a gyermek játékhárfáján a leggyengébb, legkisebb húr - amit a legvégén rak fel mindig a készítő, és mivel sorozatban gyártja ezeket a kis hangszereket, már nagyon elege van és nagyon nemtörődöm. Vére, mint egy karmazsinvörös patak ömlött a földre; mint ahogy eközben gyomrának és hasfalának meglehetősen gusztustalan és savas tartalma, hiszen ne felejtsük el, nem csak egy barbárnak van fejszéje. Azt mondják hogy a halál gyorsan eljön, csak pár pillanatig fáj. Ha pedig levágják a fejet, addig sem. Alliser nem így gondolta, amikor éppen a torkában félig megakadt hatalmas fejszével, fejét félig oldalra billentve (hogy máshogyan tehette volna félig levágott fejével) borult bele a saját hányadékából, gyomorsavából, beleiből és testének különböző nyáktermékeinek különös elegyéből létrejött pocsolyába. Sőt, meglehetősen rossz érzés volt. Aki a fentebbi "nagy igazságokat" kitalálta, az bizony jó nagy hülye volt, hiszen Alliser utolsó gondolata sem a megváltás volt.

   Hanem hogy mennyire fáj, hogy a bakancs nem törte be először a koponyáját.

Így ért véget Vörös-csuhás Alliser, az Őrült Szónok élete.

                                                                           

 VÉGE

A címet belül találod

 A vég eljött, és gyorsan jött.

* S mint maga Azúviel, süpped bele a tágas félhomályba, aztán onnan tér magához fél-ébren - vagy tán fél-aludva az kinek a nevén soha többet ember hangja nem hangozhat, akár pattogósan vagy lassan, tán szaggatottan vagy elnyújtva, mélybe húzóan és angyali magasságokba, itt és ott, nem. Sehol! 
   
- Hah, ugyan már kérlek, hisz ember kedvét nem veszi el mit önnön maga teremtett!   - a balga barom. Fejében eképp motoszkál a néma zűr, az áhítat, a buzgómócsing mindenttudok, a bölcsek pökhendje. 

 Mondta, s ahogy szavai az éterben materializálódva, a halk kattogás megszületett. "Katt...katt...katt!". Mint a szűnhetetlen kis mechanikus ujjpercek a rohadt Flight of the Bumblebee feltornyosuló szólóját dobolva csak sokszorta lassabban. Halkan, halkan, méghalkabban.

     - Hiszen mi más vethetne örömöt a maga-ember szívében mint a szintúgy-készített, az örök-én, a mi keze munkánk, mi lehetne mégis eufórikusabb ha nem amit az ember készít, mégis miféle badarság mit állítasz!? Látszik hogy tanulatlan vagy, egy naplopó, a félvállról odavetett borravalóból vett pite maradványai még mindig ott látszódnak a gallérodon!    - na de a buta. a tudatlan. A balga! A BAROM!


A termet valamilyen furcsa módon töltötte az áporodott újszerűség, a valamirevalás illata, az előrehaladás szaga, a modernizáció bűze. A förtelem, a förtelem is betöltötte.


-------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Rohadt fűnyíró.


-------------------------------------------------------------------------------------------------------------


 S ahogy beszélt tovább az a balga (a tudatlan! a buta! A BAROM!), a háttérben teret ölt, teret tépett, teret marcangolt magának, szép lassan manifesztálódott elő az a bizonyos "sssssh", mint a fény, a Halhatatlanok fénye a Hét Palantírban. A kifújt gőz "sssssh"-e.

- Különben is mit tudsz te? Semmit!

És tán az indulat forrósága és a pírja, a vörös köd nem engedtette hallatni a halk füttyöt, az apró csikordulást - mint mikor a rozsdás fémajtót próbálod nyitni -, a halkan menetelő fogaskerekek gyászos össznépi kórusát. Ekkor eszembe jut annak a kalózos filmnek a főcímdala, amit saját satnya benső énem fütyörészik, miközben kétségbeesetten és a haragtól elkomorodva ott az a balga! A tudatlan! A BAROM!

- A te aprócska intellekciád képtelen felfogni ezt! Blaszfémia!

 "Intellekcia"? Mi az? Tán valóban. Tán mégsem. Tán a rab fönn a hegyen, vagy a kút a mélyben, tán a dúdoló kocsis ott kinn vagy a virág meg hervadva nyíl talán a hadarás és talán a szünet hiánya és a levegővétel késése és az egyhangvétel és a megszámlálhatatlan apró akcentuscsörrenés és a mindenféleképpenabbahagyhatatlanhadarásmelyneksipákolóavége.

- Öröm! De vajon-e az amikor.... ....sok tán a borsó de a kútja kevés...mint a                                 kutya a....mégis te ostoba...nem nem nem!....gyalázat!....szég.....yen!

Összefolyt, önmagát túlharsogni kívánok szavak tengere egybefolyva a vulkánvörös pírú fejből kiáramolva amik...bár, mindez már mit sem ér. Tán a hirtelen beinduló gőzmotor hangja, vagy a vérfagyasztóan lassú fogaskerékkattogás, esetleg a huzalok és mesterséges ízületek zaja, nyikordulása, vagy pedig a rögvest azután szétloccsanó koponyája, esetleg a szájüregébe zúzódó szájpadlása, a kiömlő agyveleje, a szabadon maradt torkon kiömlő vér, vagy rejtett "intellekciám" felismerése - mely hallgatásra késztette? *



S így múlt el a tudós, aki a robotot alkotta.