Troparin és gömböcskék

Mi a fasz van már veletek?

Azért az élet nem Ennyire szar. 

Ők háttal állnak

manapság ichlet és társ hiányában igencsak nehéz megkörnyékezni a blogot, hiszen a helyzet ismét ismerős, megint ugyanaz a nóta, csak most kibaszottul meleg is van mellé. mert igazából kádam szélén köpnék, egerekkel keresztezett államot foltoznék, de hát csak rázendítek inkább minden nap:

[instert optimista-szürrealista versrészlet a boldogságról]

végre, végre kezdem látni hogy valaki felém fordul, hihetetlenül örülök, de

Ők csak háttal állnak.

ui.: az a blogon hiányolás milyen édes volt már!

lila nyuszik és jegesmedvék

ez a kibaszott nagy helyzet basszátokmeg

A picsába már

miért kéne nekem mindenről dönteni

hát ki a franc vagyok én, mi közöm van nekem hozzá

meg kell kavarni mindent...mindig mindent meg kell

miért is folyhatna egyszer valami normális rend szerint?

nem lenne izgi?

hát már kibaszottul unom hogy "izgi"

A nevem Lucifer és lelkeket rabolok

Halhatatlan vagyok, ellenálhatatlan, legyőzhetetlen és a Pokol ura, mégsem találok megfelelő számot magamnak. Lángok ölelnek körös-körül, égető lángok, miközben kikacagok rátok, halandókra, igen, ez itt a lelked ami felém száll és mégis mosolyogsz rajta. Félsz, ugye?

Hah!

Vagy Sandman vagyok talán? Az árnyékokat járom prédára vadászva amit gyakran el is ejtek? Kétségtelen.

Tudjátok mit?

Egy predátor.

figyelj, kacsintok

Az élet már...

(igen ez egy hotlink)

Mikor a reggeli nap fényét füsttel vágjuk át,

mikor a Hold kitárja Csillag-ablakát.

Mikor a vízbe ejtett könnycsepp halkan gurul szét

Mikor minden színű virágokba öltözik a rét.

Mikor a földig rombolt ház ablakán beugrik a fény,

Mikor a zsoldos katona fegyverén elsápad az utolsó remény

Mikor a ködfelhőbe burkolt fákra rászakad a táj,

Mikor az élet már annyira szép, hogy az már fáj.

Mikor az égi tűz körében árnyképünk végtelenre vált,

Mikor épp-csak-sejtett úton gyalogolunk a túlvilágra át.

Mikor új együttes hangol, s lángoló hangjait okádja a gép,

S földig ittas hangulatban rajtad csüng aritmusán a nép.

Mikor bágyatt hajnal fáradt időül közöttünk, s

Mikor az ember fáradt aludni már, és még ébredni sem kész.

Mikor csillag-égbolt felett örömkönnyes szemmel rádhajol a lány,

Mikor az élet már annyira szép, hogy az már fáj!