pöttyös bögre görbe bögre

"csak egy tipikusan naiv ember"

   Néhanapján elfelejtem a múltkor ecsetelt silent observerségem, átlépem a határaimat, a csendesen megfigyelő, jegyzetelőét. Mármint természetesen így is bőven feszegetem azokat a szabályokat, amik behatárolnak engem ebbe a szerepkörbe, de valahogy mégis mindig sikerült pengeélen egyensúlyozni, megtalálni a balanszot. 

   Valamelyik nap már megint súlyosan megszegtem a fogadalmaimat, és megint beleszóltam valakinek a dolgaiba. Az emberek, nem érzik át ezt, nem képesek értelmezni hogy mekkora jelentőséggel viseltetik ha én így rájuk szólok hogy ne csináljanak valamit. Mert nem szólok ám én mindenkinek, csak annak akit méltónak találok erre és igazán fájdalmas lenne a lelkemnek ha szenvedni látnám, vagy hogy kudarcba fullad, mert szeretném hogy jó legyen neki, ne legyen semmi problémája. 

   És itt jön be a második nowadays' problem: az emberek nem hallgatnak rám. Mármint, még így, ilyen esetekben sem - meg hát amúgy sem, de azok nem is fontos dolgok. Még mikor már idáig eljutok, akkor sem képesek hinni nekem, inkább csak lerendezik egy "biztos hogy igazad van"-nal.

   Aztán kudarcot vallok, mint most is tettem. Újból és újból realizálnom kell hogy az emberek CSAK és KIZÁRÓLAG a saját kárukból tanulnak, amibe többnyire önfejű marhaként szaladnak bele miközben többen próbálják visszafogni őket, De ők akkora bikák hogy nem lehet megállítani őket.

   Tulajdonképpen ez egy tanulság a számunkra is. Hogy a jók nem mindig győznek, még hogyha nem is jók kifejezetten. Bárcsak ne így lett volna, bárcsak máshogy, akkor már ne is úgy ahogy tökéletes lenne, hanem inkább úgy hogy nekünk ne legyen igazunk. Nem, nem vallom be nektek hogy vérzik a lelkem és sikolt, mert nem, nem vallanám be, szóval nincs is így.

most, így újragondolva kissé undorító és érzéketlen ez a "silent observer" szerep, de szükséges is, nincs nekem szükségem az ilyen feszültségkeltésre meg felidegesedésre mint az elmúlt pár napban. kell ez ahhoz hogy meglegyen a lelki békém, ne robbanjak szét időnként. és ismét megfogadom, Megfogadom, mostantól nem szólok bele.

mintha nem lenne igazam, de van elég bajom, bánom is én

U.I.: hozzád is társítanék színt, de nemtudok, ja, de még is, már meg is tettem ott.

ugyan már, ne nevettessük ki magunkat ilyen gyerekességgel

Nem fogom én ezt a stílust magamra ölteni, ahogy üzengetni sem, nem fogok elköszönni valakitől, csak mert tudom hogy idejön majd "olvasgatni a punciskodásomat", sőt, egyenesen röhejesnek tartom, szinten alulinak, egy értelmes emberhez sem méltónak.

Ezt a "Hattyú Halála" hősi eposzt meg már főleg.

Na. Csak mondom.

Lose yourself, fucknut, fuckin lose yourself!

Szétfeszíti az agyamat a zene, megbomlok én itt épp, és megint úgy állok neki írni hogy tulajdonképpen dunsztom sincs, pedig nemhiszem aztán mégis dehogynem hogy ja. *

Aztán nehogy azt higgyétek hogy elmebeteg vagyok vagy őrült, nem is írok inkább semmi olyasmit amit nem szoktam, mert akkor egyből azt gondolnátok: "jézusom mivanezzel, örült, meg van hülyülve".

Azt mondták ma nekem, hogy aki szerelmes, az egy hülye papucs dög. Mindenki. 

Hülye papucs dög vagyok?

áh unom ezt most itt, hagyjatok amorf sorozatok, cső.

*aztán majd röhögök a markomba ahogy próbáljátok azt ott értelmezni

Pocketful of dreams

•    Arra jöttem ma rá, hogy az idő számomra nem több, mint könyvjelzők hosszú sorozata, melyek segítségével kedvemre ugrálhatok előre-hátra életem szövegében, újra és újra felkeresve azokat az eseményeket amelyek mégis apró, de egyben jelentős benyomást gyakoroltak rajtam, előhozva azt a hatást, azt az érzést ahogy most vélekedek magamról.
•    Én egy megfigyelő vagyok, egy silent observer, aki önnön szabályait áthágva néha beleszól a dolgokba, hogy igyekezzen jó irányba terelni a bárányok elfelé burjánzó lelki világát, eseményeit. Egy sziklapárkányon ülök, ahonnan mindenkiről jó rálátást kapok, esetleg egyszer közelebb megyek ha mégsem.
•    Figyelem ahogy Ők, az emberek, próbálják átúszni az öblöt, a haragos, nagy öblöt hogy elérjék azt a kis szigetet, ami nem több pár méter szárazföldnél. Ahol végül kikászálódnak (ha a fodros hullámok nem mosták már őket vissza a bizonyos sziklaszirt tövébe) hogy dagály idején belefulladjanak a vízbe a kis, nevetségesen szigetnek nevezett félkész valamibe kapaszkodva. Igen kis százalékuk éri el azt a szigetet, figyelemreméltó ha valamelyikőjüknek végül sikerül, és tudom - igen, tudom - ha Ő itt lenne mellettem, mit tenne. Tapsolna. Éljenezne annak a patk...embernek. Én pedig csak egy elégedett mosollyal nyugtázom: Igen, ez király, ez jó, így kellett történnie.
   
•    Ma egy új könyvjelzőt helyeztem el. Egy névhez kapcsolódik, egy személyhez, és többnyire inspirálta ezt az eszmefuttatást (ó hogy rohadnál meg ha ennyit filózok remélem legalább elgondolkodsz rajta). Gyakran párosítom a Barna színnel magamban. Csak nem tudom: talán félsz megpróbálni? Talán félsz visszacsinálni? Félsz hogy egy ujjadat törnéd bele? Hiszen lenne még kilenc...
   
•    Azt még hadd jegyezzem meg, hogy szeretem elviselni bizonyos sapkás lányok állítólagos rossz időszakait, mert igazából nem is azok, mert én imádom.
   
•    Ezen a késői órán meg már csak a fejlődés árától félek. A társadalom, a társadalom. Lassan a beolvasztás kerül majd napirendre. Lecsillapítunk. Újjávarázsolunk. Végül pedig mindenki ugyanaz a kibaszott rendőrbíró lesz, nincs helye a kirekesztésnek, és Napóleon nem kerülhet többé Elba szigetére.

Isten hozott a nyájban!

Leírnám én ezt most amit érzek, de kifejezőbb lenne ha üvöltve megfejelném a monitort, bár kérdés hogy azt ti is látnátok-e vagy csak engem emlékeztetne folytonosan....

A ROHADT K* FRANCBA IS, CSAK MONDOM

Fekete Teve

Szól ez a szar és nem hagyja szállni a gondolataimat. Pedig én tudom, én tudom hogy csak akkor írok hogyha megy ez a zene, és mégis ez gátol, állít meg. 

És miért nem mondja meg senki hogy mi igaz? 

De ameddig túl sok a hazugság, 
Elképzelhető hogy minden az én hibám, 
Sőt, lehet hogy én vagyok gyenge.

talán majd én is hiszek egyszer valamiben. 

nagyon mást én nem tudok tenni, mint sodródok az árral (sodródok Hozzád). Arról pedig már végképp nem tehetek - de rohadtul örülök mellé -, hogy néha ez az ár jó irányba sodor. De úgy tűnik hogy most emelkedem, a Bonyodalmon áthaladva elérem lassan a Csúcspontot, hiszen visszakallódtam a Sapkáslányhoz is. Csak az ereszkedő Kifejlettől és az utána következő Katasztrófától félek, de ezektől rettenetesen. Meg amúgy vörös hajat is szeretnék, meg zöld szemet, meg egy zakót amiben döglenének utánam a csajok, de nekem most bőven elég lenne ha feljutnék pestre, és azzal a bizonyos zöld hévvel elindulnék
Hozzá.

Vicces hogy mennyire Chao vagyok, most, ismét, bár inkább jobban mint régen (azt már nem is mondom hogy mennyi idő lesz mire megformázom ezt a nagy keszekuszaságot). 

Aztán nehogy azt higgyétek hogy én elhanyagollak titeket.

[insert random Fekete Teve song]