Troparin és gömböcskék

Mi a fasz van már veletek?

Azért az élet nem Ennyire szar. 

Ők háttal állnak

manapság ichlet és társ hiányában igencsak nehéz megkörnyékezni a blogot, hiszen a helyzet ismét ismerős, megint ugyanaz a nóta, csak most kibaszottul meleg is van mellé. mert igazából kádam szélén köpnék, egerekkel keresztezett államot foltoznék, de hát csak rázendítek inkább minden nap:

[instert optimista-szürrealista versrészlet a boldogságról]

végre, végre kezdem látni hogy valaki felém fordul, hihetetlenül örülök, de

Ők csak háttal állnak.

ui.: az a blogon hiányolás milyen édes volt már!

lila nyuszik és jegesmedvék

ez a kibaszott nagy helyzet basszátokmeg

A picsába már

miért kéne nekem mindenről dönteni

hát ki a franc vagyok én, mi közöm van nekem hozzá

meg kell kavarni mindent...mindig mindent meg kell

miért is folyhatna egyszer valami normális rend szerint?

nem lenne izgi?

hát már kibaszottul unom hogy "izgi"

A nevem Lucifer és lelkeket rabolok

Halhatatlan vagyok, ellenálhatatlan, legyőzhetetlen és a Pokol ura, mégsem találok megfelelő számot magamnak. Lángok ölelnek körös-körül, égető lángok, miközben kikacagok rátok, halandókra, igen, ez itt a lelked ami felém száll és mégis mosolyogsz rajta. Félsz, ugye?

Hah!

Vagy Sandman vagyok talán? Az árnyékokat járom prédára vadászva amit gyakran el is ejtek? Kétségtelen.

Tudjátok mit?

Egy predátor.

figyelj, kacsintok

Az élet már...

(igen ez egy hotlink)

Mikor a reggeli nap fényét füsttel vágjuk át,

mikor a Hold kitárja Csillag-ablakát.

Mikor a vízbe ejtett könnycsepp halkan gurul szét

Mikor minden színű virágokba öltözik a rét.

Mikor a földig rombolt ház ablakán beugrik a fény,

Mikor a zsoldos katona fegyverén elsápad az utolsó remény

Mikor a ködfelhőbe burkolt fákra rászakad a táj,

Mikor az élet már annyira szép, hogy az már fáj.

Mikor az égi tűz körében árnyképünk végtelenre vált,

Mikor épp-csak-sejtett úton gyalogolunk a túlvilágra át.

Mikor új együttes hangol, s lángoló hangjait okádja a gép,

S földig ittas hangulatban rajtad csüng aritmusán a nép.

Mikor bágyatt hajnal fáradt időül közöttünk, s

Mikor az ember fáradt aludni már, és még ébredni sem kész.

Mikor csillag-égbolt felett örömkönnyes szemmel rádhajol a lány,

Mikor az élet már annyira szép, hogy az már fáj!

Esti mese

Látjátok, így jár a leköszörült fogú farkas, ki visszafogja magát hogy óvja egyetlen tulipánját. A tulipán ráun, megtetszik neki az új, éles pengéjű, prédára leső gavallér és félredobja a biztos talajt nyújtó régi pártfogóját.

na de megyek mert éhezem, a fogaim újra élesek

Test mod 0.4 

[bzzzzzzt]

experiencing bugs

fúj basszameg olyanokat írkálnék ide hogy leszakadna a fejetek, megvakulnátok, az internet összeomlana. 

a rohadt életbe. 

REMÉLEM LEGALÁBB KETTŐTÖK KÖZÜL VALAMELYIK LÁTJA EZT

szorozd meg kettővel. nincs bekötve a szemem...sőt, tágra van tárva

Hey are ya lookin', Jim?

#BOING!#BOING!#BOING!#BOING!

#BOING!#BOING!#BOING!#BOING!

#BOING!#BOING!#BOING!#BOING!

#BOING!#BOING!#BOING!#BOING!

#BOING!#BOING!#BOING!#BOING!

#BOING!#BOING!#BOING!#BOING!

#BOING!#BOING!#BOING!#BOING!

#BOING!#BOING!#BOING!#BOING!

#BOING!#BOING!#BOING!#BOING!

"majd utána nyáron sokat találkozunk

megígérem

eljárunk együtt strandra aztán este együtt isszuk le magunkat"

igenis

nem érdekel ez az egész, reagálásra sem méltatom, te meg hogy a hátam mögött pocskondiázol, nyomtatod is a szegénységi bizonyítványod

23.34

pöttyös bögre görbe bögre

"csak egy tipikusan naiv ember"

   Néhanapján elfelejtem a múltkor ecsetelt silent observerségem, átlépem a határaimat, a csendesen megfigyelő, jegyzetelőét. Mármint természetesen így is bőven feszegetem azokat a szabályokat, amik behatárolnak engem ebbe a szerepkörbe, de valahogy mégis mindig sikerült pengeélen egyensúlyozni, megtalálni a balanszot. 

   Valamelyik nap már megint súlyosan megszegtem a fogadalmaimat, és megint beleszóltam valakinek a dolgaiba. Az emberek, nem érzik át ezt, nem képesek értelmezni hogy mekkora jelentőséggel viseltetik ha én így rájuk szólok hogy ne csináljanak valamit. Mert nem szólok ám én mindenkinek, csak annak akit méltónak találok erre és igazán fájdalmas lenne a lelkemnek ha szenvedni látnám, vagy hogy kudarcba fullad, mert szeretném hogy jó legyen neki, ne legyen semmi problémája. 

   És itt jön be a második nowadays' problem: az emberek nem hallgatnak rám. Mármint, még így, ilyen esetekben sem - meg hát amúgy sem, de azok nem is fontos dolgok. Még mikor már idáig eljutok, akkor sem képesek hinni nekem, inkább csak lerendezik egy "biztos hogy igazad van"-nal.

   Aztán kudarcot vallok, mint most is tettem. Újból és újból realizálnom kell hogy az emberek CSAK és KIZÁRÓLAG a saját kárukból tanulnak, amibe többnyire önfejű marhaként szaladnak bele miközben többen próbálják visszafogni őket, De ők akkora bikák hogy nem lehet megállítani őket.

   Tulajdonképpen ez egy tanulság a számunkra is. Hogy a jók nem mindig győznek, még hogyha nem is jók kifejezetten. Bárcsak ne így lett volna, bárcsak máshogy, akkor már ne is úgy ahogy tökéletes lenne, hanem inkább úgy hogy nekünk ne legyen igazunk. Nem, nem vallom be nektek hogy vérzik a lelkem és sikolt, mert nem, nem vallanám be, szóval nincs is így.

most, így újragondolva kissé undorító és érzéketlen ez a "silent observer" szerep, de szükséges is, nincs nekem szükségem az ilyen feszültségkeltésre meg felidegesedésre mint az elmúlt pár napban. kell ez ahhoz hogy meglegyen a lelki békém, ne robbanjak szét időnként. és ismét megfogadom, Megfogadom, mostantól nem szólok bele.

mintha nem lenne igazam, de van elég bajom, bánom is én

U.I.: hozzád is társítanék színt, de nemtudok, ja, de még is, már meg is tettem ott.

ugyan már, ne nevettessük ki magunkat ilyen gyerekességgel

Nem fogom én ezt a stílust magamra ölteni, ahogy üzengetni sem, nem fogok elköszönni valakitől, csak mert tudom hogy idejön majd "olvasgatni a punciskodásomat", sőt, egyenesen röhejesnek tartom, szinten alulinak, egy értelmes emberhez sem méltónak.

Ezt a "Hattyú Halála" hősi eposzt meg már főleg.

Na. Csak mondom.

Lose yourself, fucknut, fuckin lose yourself!

Szétfeszíti az agyamat a zene, megbomlok én itt épp, és megint úgy állok neki írni hogy tulajdonképpen dunsztom sincs, pedig nemhiszem aztán mégis dehogynem hogy ja. *

Aztán nehogy azt higgyétek hogy elmebeteg vagyok vagy őrült, nem is írok inkább semmi olyasmit amit nem szoktam, mert akkor egyből azt gondolnátok: "jézusom mivanezzel, örült, meg van hülyülve".

Azt mondták ma nekem, hogy aki szerelmes, az egy hülye papucs dög. Mindenki. 

Hülye papucs dög vagyok?

áh unom ezt most itt, hagyjatok amorf sorozatok, cső.

*aztán majd röhögök a markomba ahogy próbáljátok azt ott értelmezni

Pocketful of dreams

•    Arra jöttem ma rá, hogy az idő számomra nem több, mint könyvjelzők hosszú sorozata, melyek segítségével kedvemre ugrálhatok előre-hátra életem szövegében, újra és újra felkeresve azokat az eseményeket amelyek mégis apró, de egyben jelentős benyomást gyakoroltak rajtam, előhozva azt a hatást, azt az érzést ahogy most vélekedek magamról.
•    Én egy megfigyelő vagyok, egy silent observer, aki önnön szabályait áthágva néha beleszól a dolgokba, hogy igyekezzen jó irányba terelni a bárányok elfelé burjánzó lelki világát, eseményeit. Egy sziklapárkányon ülök, ahonnan mindenkiről jó rálátást kapok, esetleg egyszer közelebb megyek ha mégsem.
•    Figyelem ahogy Ők, az emberek, próbálják átúszni az öblöt, a haragos, nagy öblöt hogy elérjék azt a kis szigetet, ami nem több pár méter szárazföldnél. Ahol végül kikászálódnak (ha a fodros hullámok nem mosták már őket vissza a bizonyos sziklaszirt tövébe) hogy dagály idején belefulladjanak a vízbe a kis, nevetségesen szigetnek nevezett félkész valamibe kapaszkodva. Igen kis százalékuk éri el azt a szigetet, figyelemreméltó ha valamelyikőjüknek végül sikerül, és tudom - igen, tudom - ha Ő itt lenne mellettem, mit tenne. Tapsolna. Éljenezne annak a patk...embernek. Én pedig csak egy elégedett mosollyal nyugtázom: Igen, ez király, ez jó, így kellett történnie.
   
•    Ma egy új könyvjelzőt helyeztem el. Egy névhez kapcsolódik, egy személyhez, és többnyire inspirálta ezt az eszmefuttatást (ó hogy rohadnál meg ha ennyit filózok remélem legalább elgondolkodsz rajta). Gyakran párosítom a Barna színnel magamban. Csak nem tudom: talán félsz megpróbálni? Talán félsz visszacsinálni? Félsz hogy egy ujjadat törnéd bele? Hiszen lenne még kilenc...
   
•    Azt még hadd jegyezzem meg, hogy szeretem elviselni bizonyos sapkás lányok állítólagos rossz időszakait, mert igazából nem is azok, mert én imádom.
   
•    Ezen a késői órán meg már csak a fejlődés árától félek. A társadalom, a társadalom. Lassan a beolvasztás kerül majd napirendre. Lecsillapítunk. Újjávarázsolunk. Végül pedig mindenki ugyanaz a kibaszott rendőrbíró lesz, nincs helye a kirekesztésnek, és Napóleon nem kerülhet többé Elba szigetére.

Isten hozott a nyájban!

Leírnám én ezt most amit érzek, de kifejezőbb lenne ha üvöltve megfejelném a monitort, bár kérdés hogy azt ti is látnátok-e vagy csak engem emlékeztetne folytonosan....

A ROHADT K* FRANCBA IS, CSAK MONDOM

Fekete Teve

Szól ez a szar és nem hagyja szállni a gondolataimat. Pedig én tudom, én tudom hogy csak akkor írok hogyha megy ez a zene, és mégis ez gátol, állít meg. 

És miért nem mondja meg senki hogy mi igaz? 

De ameddig túl sok a hazugság, 
Elképzelhető hogy minden az én hibám, 
Sőt, lehet hogy én vagyok gyenge.

talán majd én is hiszek egyszer valamiben. 

nagyon mást én nem tudok tenni, mint sodródok az árral (sodródok Hozzád). Arról pedig már végképp nem tehetek - de rohadtul örülök mellé -, hogy néha ez az ár jó irányba sodor. De úgy tűnik hogy most emelkedem, a Bonyodalmon áthaladva elérem lassan a Csúcspontot, hiszen visszakallódtam a Sapkáslányhoz is. Csak az ereszkedő Kifejlettől és az utána következő Katasztrófától félek, de ezektől rettenetesen. Meg amúgy vörös hajat is szeretnék, meg zöld szemet, meg egy zakót amiben döglenének utánam a csajok, de nekem most bőven elég lenne ha feljutnék pestre, és azzal a bizonyos zöld hévvel elindulnék
Hozzá.

Vicces hogy mennyire Chao vagyok, most, ismét, bár inkább jobban mint régen (azt már nem is mondom hogy mennyi idő lesz mire megformázom ezt a nagy keszekuszaságot). 

Aztán nehogy azt higgyétek hogy én elhanyagollak titeket.

[insert random Fekete Teve song]

Az egyoldalú igénylés a világ legszarabb, legfájdalmasabb dolga. Ezt jól jegyezzétek meg. 

Én már csak tudom.

és még jobban fáj a felismerés.

Thrustworthy lions?

Keserédes gyönyör, ott van még más és más ezernyi egyéb. Kapálódzó, süllyedő testnek érzem magam. Üresség.  MI A FRANC VAN VELEM!? Utálom ezt.
My insights whispering to run, run like hell before I'm swooped in into this Madness.
Igen. Madness, kibaszott nagy betűkkel. Miért maradok akkor foggal-körömmel kapaszkodva?

can it be a simulacrum?

 imádom őket!

igen igen IGEN igen igen

The Ending

I don't care from now,

you will not see me again, I will set the globe in flame, there will be blood, there will be spikes, there will be no nice boy no more! I swear, I spit on them, there will be no sign of weakness. Fuck you all. Everyone. CAN YOU HEAR IT!?

Can you hear!? 


Oh, H, thanks man...you've helped me now. Owing you a big time. Really!

The Girl-in-the-Hat: You can cash yourself a lot of big times from the bank account of my heart.

Keserű gumicukor

Miért üti folyamatosan a gyakorlat az elméletet?

Látok. Tisztán. Egyre tisztul a kép, bár lassan tekergetem az élesítő kallantyút a távcsövön, Apolló jósdája mégis bekopog az ablakomon, de ki is röhög. A talpnyomnyira lévő tények egyre csak züllenek...a távoli, számomra sok lépésnyire található ott van, ott van és boldogít. Csakhogy én nem vagyok ott. Aki pedig itt van...annak nem én vagyok itt. 

blocked by the reality...

We are not what you think we are. We are golden, we are golden.

- De meglásd, ébred még a főnix a hamvaiból...

Falling off from that fucking edge

Hope it's not foreknowledge, just suspection...

• Maybe my baddest dream come alive?
• Maybe there's something else...
• Maybe I'm the most scared asshole on the Earth.
• Maybe I'm wrong...oh god, please, make my suspections go wrong...

 Miért mindig én veszem a fürdőt először a kétségek habtalan kádjában?

Ja igen, nem is említettem: az időjárás rettenetes, mintha csak egy hatalmas projektor lökné kifelé belőlem az érzéseket odaki'. Az Artban pedig we can found a new way.

The things we care of

"Dear 2010, please, B amazing!"

Tudod cimbora, az idő nem a barátod. Változik, folyamatosan változik a rohadék, ahogy csak szeretné, ahogy csak akarja. Erősebb nálad, övé a világ, övé az ember. És tudod mi a legrosszabb? Utálja a képed. Mintha csak Murphy előre megjósolta volna, gondolom tudod - a törvények. Megint változott. 2010. Aha. Magával hozta ezt itt, ezt a blogot, de semmi mást. Ennyi lenne? Nincs új esemény, nem kezdődött valami új, no eclipse, nothing at all. Csak egy üres, új, A4-es lap - kivételesen -, nem igencsak apró betűkkel teleírva, a már elhasznált, mindkét oldalán telekörmölt előző pedig megy az iratmegsemmisítőbe. Jobb is. It's not really worth to remember.

And what the future will bring

Vajon milyen lesz ez az egész? Nem tudom. Talán átragad rám az a nevektől, jelzőktől megfosztott, az olvasót kétségek között hagyó, "Ő"-ivel és monogramjaival rejtélyeskedő stílus vagy a másik, az az eszeveszett allegóriákba bújtatott mondanivaló, metaforikusan értendő címkékkel? Minden tiszteletem, remélem egyik sem. Kívánjatok szerencsét.

U.i.: Aki megfejti a logómat az előtt leborulok.

Minden jót ennek az új blognak magamtól, magamnak.